Napjaink, 1975 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1975-06-01 / 6. szám

FEKETE GYULA: EGY KORTY TENGER Levél a falumba Kedves Tanító Úr­­ön színvallásra szólít fel a levelében, s én nem térek ki — mint hajdani tanítvá­nya, már csak azért sem térek ki — a válasz elől. De rögtön elöljáróban becsü­letesen meg kell mondanom: a színvallás ezúttal nehezemre esik. Meglehetősen eltér ugyanis a véleményünk az érintett téma­körben — hogy csak levelének két hang­súlyos részét emeljem ki —, eltér a véle­ményünk a­­beat megítélésében, s a ma­gyar nóta minősítésében is. Nem szeret­ném megbántani egykori tanítómat, de mert őszinte választ kér, nyílt színvallást, attól tartok, nem kerülhetem el, hogy meg ne bántódjék. Bőven fogok idézni a leveléből, annál is inkább, mert nem holmi esetleges ma­gánvéleményt képvisel, hanem kétségkí­vül közvéleményt, és azt sem elhanyagol­hatók Például: „Fölfelé tart valami, aminek a helye nem odafönt van. Hivalkodni kezd vala­mi, ami inkább takargatni való volna. Diadalmaskodni, emelkedni kezd mind­jobban az, aminek elsüllyedni kellene szé­­gyenletében. A pódiumokon, az emelvé­nyeken kezdik szabványnak tekinteni, mintának, követendő példának a torzat a művészetben is. Példává emelkednek gon­dozatlan mondatok éppen úgy, mint ápo­latlan művek. Bizonyos fiatalok számára csaknem kizárólagos kulturális fogyasztási cikk a beat. Sokak érdeklődését szinte tel­jesen betölti a szexualitás, és terjed az alkoholizmus. Sok követője van ennek az érdekhármasságnak, de szerencsére nem lehet általánosítani. Hangversenytermek­ben, színházban, könyvtárakban, színvona­las vitákon sűrűn találkozni egész más értékrendben gondolkozó és cselekvő fia­talokkal .. Például: „ ... Amikor különböző elnevezésű, de mindig ugyanazon szakácskönyv alapján készült, azonos ízű zenei táplálék ömlik a társadalomra rogyásig, szinte szünet nélkül, reggel-délben­ este (Tánczenei koktél, Csak fiataloknak!, Ötórai tea Táskarádió, Melódiakoktél, Rivalda­fényben”, stb., stb.) — akkor nagyon köny­­nyű rámutatni, hogy: íme, ez a társadalmi igény. Pedig különösen most, amikor az új műveltségváltás állapotában vagyunk, döntő kérdés, hogyan és mit tálalunk az ország népe elé a magasabb zenei művelt­ség tekintélyének égisze alatt.” Kedves Tanító Úr! Legyünk tekintettel a sokféle hallgató sokféle érzékenységére, engedje el nekem azt, hogy hosszú — mintegy húsz sűrűn gépelt íroldalt kitevő — levelének indu­latosabb részeiből is szóról szóra idézzek. Azokra a részekre gondolok, amikor a minden fórumot betöltő ízlésterrorról, a balatonboglári temetődomb körüli botrá­nyokról, a beat címkéjével terjesztett vá­sári giccsáradatról, a pódiumon gyakorolt „arénázásokról’’, a dobhártyarepesztő gépi hangorkánról, az öngerjesztő művi extázi­­sokról ejt — az a benyomásom — kere­setlen szavakat. Vagy amikor hosszan idé­zi a valóban blőd, és minden irodalminak nevezhető színvonalat messzemenően nél­külöző dalszövegeket, amelyek egyike-má­­sika — elismerem — az általános iskolai fogalmazás követelményeit sem elégíti ki. (Tehát — ezt én teszem hozzá — nem jobbak a szórakoztató műfajok szokványos ipari dalszövegeinél, beleértve a magyar nóta gyengébb termését is.) Érveinek Kodály-idézettel ad nyomaté­­kot: „Mi a zenélésnek nem ezt a műfaját akarjuk terjeszteni. Ellenkezőleg! Minden erőfeszítéssel azon vagyunk, hogy ellen­mérget oltsunk a fiatalokba, és megment­sük őket ettől a beteges mámortól, amely elmarná bennük a jó zene szeretetét.” Ez tehát az egyik oldal. De vált a levél hangja, átmelegszenek a sorok, átsüt rajtuk a levélíró rokonszen­­ve, amikor a magyar nótára, a népies mű­dalra fordítja a szót. Arra, hogy a „nótacsokrok” a legnépsze­rűbb műsorszámok közé tartoznak ma is (mit elkövet pedig a tv egyik másik ope­ratőre, hogy előnytelenül fényképezze a dalénekest). Arra, hogy az idősebb korosztályok te­kintélyes részének, sőt a fiatal fizikai dol­gozók zömének „ma is ez az elemi zenei igénye”. Hogy a sajtó nyilván azért tünteti fel zenei igénytelenségnek, sőt zenei művelet­­lenségnek a magyar nóta kultuszát, mert nem ismeri a külföldi hasonló, népszerű, megbecsült könnyűzenei műfajait. De a magyar zenekultúrát sem ismeri, aki így ír, nem vádolná meg különben zenei mű­­veletlenséggel a népies műdal olyan ki­váló előadóművészeit, mint Székely Mi­hály, Palló Imre, Svéd Sándor, Gyurko­­vics Mária — és a többi mindmáig, úgy­szólván minden élvonalbeli énekművé­szünk. A mérlegnek ebbe a serpenyőjébe is jut egy Kodály-idézet: „Különösen magyar a 19. század dal­irodalma. Már általános elterjedése is bi­zonyítja: magára ismert benne a nemzet.” Nos hát a kép, úgy gondolom, tiszta. Emberi vonás ez: a levélíró szereti a nótát, és nagyon­ nem­ szereti a beatet. Vol­taképp ugyanilyen emberi vonásnak vé­lem azt is, ha másvalakinek az ízlése for­dított színképet ad: a bentesített műdalt szereti, a nótásítottat ki sem állhatja. Talán itt az alkalmas pillanat arra, hogy a magam emberi vonását is belopjam a pástra: én egyik szóban levő műfajt sem igen kedvelem. És ráadásul meg sem lehet győzni arról, hogy kedveljem; az érvek, úgy látszik, kevéssé hatnak érzelmi vilá­gunknak ebben a zónájában. A rokonszenv, az ellenszenv — nem az értelem felségterülete. Épp ezért látnék meddőnek minden olyan vitát, amely a beat szerelmeseit, a nóta szerelmeseit — netán az operett, a dzsessz, a klasszikus tánczene szerelme­seit — egyazon pástra kényszeríti: dönt­sék el ész­érvekkel, melyiküknek van iga­za. Persze, hogy látszat-viták az effélék. Előre eldöntött ál-viták, hiszen „a szer­kesztő is ember”. Gyengéivel és elfogult­ságaival együtt, azzal együtt, hogy érdem­ben csak az egyik félnek adja meg a szót. Ön azt írja: „... ízetlen és gúnyos han­gú cikkeket és glosszákat lehet olvasni, el­fogult véleményeket hallani, amelyek igaz­talan, méltatlan, minden logikát, érvet nélkülöző kirohanásokat intéznek a ma­gyar nóta ellen. Ezek a magukat csalha­tatlannak, tévedhetetlennek tartó, ízlés­formáló szabászok cinikus gúnnyal becs­­mérlik a népies műdalt, amelyet szerin­tük eddig is csak a zenei tudatlanság él­tetett ... Ám, ha szabad a magyar nótát bírálni, becsmérelni, az igazság azt kíván­ná, hogy lenne szabad és lenne alkalom megvédeni is, mégpedig ugyanott, ugyan­azokon a fórumokon, ahol támadják­. Nos, ebben teljességgel egyetértünk. Ez annyira a demokrácia ábécéje volna, hogy idézni sem idézem ennek az elemi sajtó­jognak az alátámasztására azokat a fele­lős megnyilatkozásokat, amelyeket Taní­tó úr idéz. De még egyszer mondom: ezen a tere­pen nem bíznám a megoldást a vitára. A sajtó, a rádió, a tévé így is, úgy is min­denki fóruma kell legyen; talán az egyet­len lehetséges megoldás: ha elnézzük egy­más szeretem-nemszeretem gyengeségeit. És azzal sem igen kell igyekeznünk, hogy még ma — de rögtön, de nagyon sürgősen! — döntsük el, mi marad érték száz év múlva a szórakoztató zenei műfajok na­ponta és tömegesen piacra dobott termé­keiből. Hogy tudniillik azt részesítsük előnyben az említett fórumokon. Mert először is: a valódi értéknek nincs szüksége efféle protekcióra. (Kiváltképpen nincs szüksége műfaji kezdeményezésre, minthogy a művészi érték nem műfaji ka­tegória.) Másodszor: így megint a meddő vitára lyukadnánk ki. A Tanító úr szerint nyil­ván a népies magyar műdal, a vita elől kitérő vitapartnerei szerint viszont a beat — tehát a másfajta, de szintén népies mű­dal — marad fenn jobb arányban az idők rostáján. Szerintem pedig ebből is, abból is leg­feljebb ezreléknyi marad klasszikussá ér­lelődő mű, amely romlatlan értékként be­épül majd az általános zenekultúrába. (Ahogyan a népdalkincs javát is ezerany­­nyiból rostálta ki az idő.) De addig is, míg kiderül, hogy nem min­den érzelmes nóta érzelgős, nem minden beat-szám ipari extázis, továbbá, hogy a napi szükségletet kielégítő ipari szórakoz­tatás ömlesztett tömegáruiba műremek is kerül — viseljük el egymást addig is bé­kességgel. Lehetőleg odavissza sértegeté­sek, egyeduralomra törő agressziók és íz­lésterror nélkül — akkor még a sokoldalú, higgadt, tisztázó vitának is lehet értelme, nevelő hatása. Nem volna kerek ez a színvallásom ha nem záradékolnám azzal a tisztelettel, amely részemről külön is megilleti egykori tanítómat. Aki első versemet — kilencéves koromban — kirajszögezte az osztályterem falára, s akinek a gyermekkórusában ta­nultam meg a „Cserebogár, sárga csere­­bogár”-t. És záradékolom azzal a tisztelettel is, amely nemcsak részemről illeti meg a le­vél íróját, hiszen 38 évig díjazás nélkül — ma így mondanák: „társadalmi munká­ban” — szervezte, nevelte, vezényelte az ország egyik legrégebbi parasztkórusát. Nehéz, négyszólamú darabokat tanított be, operakórusokat is, elemi iskolát végzett parasztembereknek-fiataloknak. És nem akárhogyan. Egykori tanítványa­it, az újjáalakult mezőkeresztesi kórust, a Röpülj, páva országos döntőjében láthat­tuk viszont. KEDVES OLVASÓINK! Az utóbbi hónapokban többször is kap­tunk egyéni előfizetőinktől olyan levelet, amelyben arról panaszkodnak, hogy több hetes késéssel kapják meg a számokat, vagy egyáltalán nem kapják meg a lapot. Szeretnénk lépéseket tenni annak érdeké­ben, hogy a lapjaink és az olvasók kap­csolatát a lapterjesztés ilyen bizonytalan­ságai ne zavarják. Ezért kérjük Önöket, hogy amennyiben a fent elmondottakhoz hasonló tapasztalatuk volt vagy van, írják meg minden esetben szerkesztőségünknek, ígérjük, intézkedünk. Napjaink Szerkesztősége NAPJAINK A szlovákiai magyar irodalom tehetséges munkája volt Látogatás Lányi Menyhért miskolci otthonában E­gy levelemet kellett megbízható pon­tossággal német nyelvre fordítani. Barátnőm a korábban ismeretlen I. ker. Kont utca 8. szám alatt lakó Lányi Menyhértet, illetve feleségét ajánlotta. Annyit mondott rólu­k, hogy nagyon sze­rény körülmények között élő, magas mű­veltségű emberek, s Lányi neves író és újságíró volt a két háború között. Amikor beléptem hozzájuk, megdöbben­tett otthonuk látványa. Barátnőm kifeje­zése, a „nagyon szerény körülmények kö­zött” megszépítette a látottakat. Az első szomorú benyomásokat a 82 éves — még ma is délceg tartású — Lányi színes egyé­nisége, feleségének kedvessége szinte azon­nal feledtette. Percek alatt belefeledkez­tünk a kellemes beszélgetésbe. Lassan föl­tárult Lányi Menyhért sorsa, amelyet — bár 1948 óta Miskolcon él —, egy-két volt munkatársán, felesége ismerősein kívül alig ismert valakit a városban. 1893-ban született Sárospatakon. 14 éves korában Budapestre kerül. Kereskedelmi iskolába jár. Rövid idő múlva kapcsolat­ba kerül a mozgalommal, majd tagja lesz a szociáldemokrata pártnak, ahol Balázs Béla, Somogyi Béla, Fáber Oszkár voltak tanítói. Fiatalsága teljes lelkesedésével, s a humanista gondolkodásával szívja ma­gába egy életre a szocializmus eszméit. Az Irodalmi Lexikon adatai szerint: 1914-ben bevonul katonának, hadirokkant­ként tér haza. 1919-ben szülővárosában az egyesült munkáspárt hetilapjának a Nép­akaratnak szerkesztője. Amikor Sárospa­takot megszállják a fehérek, Pestre utazik, ahol a Vörös Hadseregbe jelentkezik, a VI. gyári munkásezred kötelékében harcol a Tanácsköztársaság bukásáig, utána búj­­kálnia kellett. A pataki törkölyfőzőüzem vezetője jelentette a fehér terroristáknak Lányi rejtekhelyét, börtönbe zárják. Sú­lyos szenvedésekkel teli hónapok után 4 fogolytársával együtt, kalandos körülmé­nyek között 1920 tavaszán sikerült meg­­szöknük és átjutniuk Csehszlovákiába, ahol Lányi Menyhért Kassán új otthonra talált. Menekülttársaihoz hasonlóan, nem volt könnyű Lányi Menyhértnek sem egyhamar beilleszkedni új környezetébe; egy ideig mint könyvelő kereste kenyerét, majd a némafilmek német nyelvű feliratait for­dította magyarra. A hangosfilm elterjedé­se megszüntette ezt a munkalehetőségét is, így Lányi elveszítette rendszeres jöve­delmét és a második világháborúig csak írói honoráriumokból élt. A csehszlovákiai években a Kassai Napló, a Pozsonyi Ma­gyar Újság, a Tátra című irodalmi lap, illetve folyóirat és a bécsi Tűz munkatár­sa volt. Ekkor bontakozik ki sokrétű írói tevékenysége. 1923-ban jelenik meg az el­ső novelláskötete Keleti hajós címmel. Számos elbeszélése jelenik meg a szlová­kiai magyar lapokban, elsősorban a Kassai Naplóban és Kassai Újságban. Művirág című regénye következett, amely Vozári Dezső kritikája szerint — ha nem volnának benne némi stiláris hanyagságok —, olyan regény lenne, amelyet azokban az években kevesen írtak. Lírai alkotásai is figyelemre méltóak. Kováts Miklós — róla később még lesz szó — véleménye sze­rint versei súlyos, nemes indulatokat tar­talmaznak, a költő azonban nem fordít megfelelő gondot a forma megválasztására. Legkedvesebb műfaja a dráma volt. 1923-ban lép a közönség elé első színmű­vével, A herceg szerelmes és a Firenzei haláltánc címűekkel, amelyeket Kassán és Munkácson mutatnak be, Beregi Oszkár­ral a főszerepben. A kritikusok elhalmoz­zák dicséreteikkel. Ignotus feltétlen nagy tehetségnek tartja. Áldor­ Károly a Tűz­ben nagyon tehetséges és mély költőnek nevezi. A Prágai Magyar Hírlap kritikusa „melegszívű, lélektani elmélyedésre hajló, nagy színpadi érzékkel bíró, finom ízlésű stilisztának, szépjövőjű poétának” tartja. Nagy esemény volt, hogy egy szlovenszkói magyar író végre szóhoz juthatott színpa­don is. Az 1926-ban született Nyári zivatar cí­mű drámájának befejező részét egyes kri­tikusok nem találták helyesnek, abban azonban valamennyien egyetértettek, hogy nyelvezete művészi és színes. A kassai színház mutatta be 1928-ban sikerrel. Magaslati levegő című drámája már a felszabadulás után készült, cselekménye azonban Szlovákiában játszódik 1944-ben. Témája: partizánok harcai Kováts Miklós véleménye szerint „szépen kimunkált mű, Lányi erősségét igazolja”. Jelentősek, érdekesek voltak Lányi rá­­dió-hangjátékai, melyek a kassai és po­zsonyi rádiók magyar adásaiban szerepel­tek. Az Acélsziget című rádiójátékával a Rádiójournal magyar hangjáték-pályáza­­tának második díját nyerte, (az első díjat nem adták ki), és értesítést kapott Juhász Árpádtól, a Pen Club szlovákiai igazgató­jától, hogy irodalmi munkássága, főleg rádió-hangjátékai elismeréseképpen — Lá­nyi felvételi kérelme nélkül — tagjaik közé fogadták. Kassa Magyarországhoz történt vissza­csatolása után , a horthysta hatóságok el­némították Lányi Menyhértet, később de­portálták a bácsszentiváni munkatáborba. 1944 nyarán kerül vissza Kassára, egy rabtársával együtt a kassai könyvtár ve­zetőnője bújtatja élete kockáztatásával. A felszabadulás kifej­ezhetetlen nagy öröméből, élményéből való felocsúdás után ismét súlyos törés állott be Lányi életé­ben. Vágyott ugyan haza Magyarországra, de a Kassán eltöltött 25 év, a jóbarátok, akik maguk közé fogadták, a már megbe­csült, elismert irodalmi múlt erős kötelé­ket jelentett. Ennek ellenére menekülőként kellett távoznia. Így érkezett vissza szülő­városába, Sárospatakra 1945-ben. Itt ismét újságot kezdett szerkeszteni, a Felsőmagyarországot. 1948-ban szűnt meg e lap, ekkor költözött Miskolcra, ahol mint jogügyi előadó helyezkedett el az egyik kereskedelmi nagyvállalatnál, on­nan vonult nyugdíjba. Feleségével megér­tésben, egymás megbecsülésében élik a megfáradt, magányos, idős emberek szo­morú életét, melyet csak az általában so­kat szidott „mai fiatalság” három kedves tagja enyhít, könnyít és visz nekik egy kis vidámságot, szeretetet. Balogh Sándor, a 101-es Szakmunkás­­képző Intézet második osztályának tanuló­ja, görömbölyi lakos, villanyszerelő szak­mát tanul, Derekas István, ugyanezen szakiskola 3. osztályában autószerelő, Lé­­va Béla pedig egy másik intézetben gép­lakatos tanuló. Lányiék egyik szomszéd­­asszonyának kérésére, még úttörő koruk­ban küldte őket Deák Lajos tanár úr az idős házaspár megsegítésére. Szeretettel­jes, szinte szülő-gyermek kapcsolat alakult ki közöttük, amely az őrsi megbízatáson túl is megmaradt. Felváltva vagy mind­ketten naponta meglátogatják Lányiékat. Fölhordják a pincéből a tüzelőt, bevásá­rolnak, kiváltják a gyógyszereket, befi­zetik a szénutalványt, olykor még az ab­lakokat is megtisztítják. E kedves fiúk talán nem is tudják, mit adnak, mit je­lentenek e két magányos, idős embernek. Volt azért — ha kevés alkalommal is —, örömben része Lányi Menyhértnek, amióta városunk lakója. Az első, amikor 1959-ben a Tanácsköztársaság kikiáltásá­nak 40. évfordulója alkalmából megkapta a Tanácsköztársasági Emlékérmet, a „Ta­nácsköztársaság ideje alatt kifejtett tevé­kenysége elismeréséül”. 1970-ben felkereste Kováts Miklós kas­sai ipariskolai magyar szakos tanár. Dok­torálni készült és Turczel Lajosnak, a po­zsonyi egyetem dékánjának tanácsára Lá­nyi Menyhért irodalmi munkásságáról akarta elkészíteni disszertációját. Ebből is lemérhető, hogy Turczel Lajos mennyire ér­tékelte Lányi írói alkotásait. Két kor mes­­gyéjén című könyvét is megküldi Lányi­nak 1971-ben dedikálva, melyben Komlós Aladár, Márai Sándor, Forbáth Imre, Mécs László mellett írt Lányi Menyhértről is. Kováts Miklós még egyszer megkeresi Lányiékat, ismét nagy örömet okozva lá­togatásával, s elhozza Lányinak a Pozsony­ban megjelenő Irodalmi Szemle 1971/9. számát, amelyben hosszan és nagy elisme­réssel méltatja Lányi Menyhért irodalmi értékét, munkásságát. Engedtessék meg, hogy cikkemet az ő soraival zárjam: „Lá­nyi Menyhért írói munkássága — irodal­munk több korabeli képviselőjének élet­művével egyetemben — torzóban maradt. Két nehéz, de békés évtizedet töltött kö­zöttünk, napi robotban forgácsolva szét írói tehetségét. Itt vészelte át a háború embert gyalázó éveit is, munkaszolgálatos táborokban, majd bújkálva, s mikor vég­re szabadon, teljes emberként kapcsolód­hatott volna be a megújult irodalmi éle­tünkbe, az események tragikus fordulata kiszakította az írót munkásságának éltető közegéből. Ezzel egy sokat ígérő írói pálya lényegében lezáródott. Lányi Menyhért nem tartozik az egye­temes magyar irodalom nagyjai közé, de a szlovákiai magyar irodalomnak két év­tizeden át tehetséges és becsületes mun­kája volt. Mindenképpen megérdemli, hogy munkásságát számon tartsuk és műveit besoroljuk irodalmunk értékei közé”. F. CSILLAG OLGA A Napjaink szerkesztőségének munkatársai Főszerkesztő: Papp Lajos Főszerkesztő-helyettes: Dr. Zimonyi Zoltán Dr. Bacsók Gábor (tanulmány) Feledy Gyula (művészet) Horpácsi Sándor (próza) Dr. Kabdebó Lóránt (kritika) Serfőző Simon (líra) Mogyorósi Ferenc

Next