Napjaink, 1976 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-01 / 1. szám
XV. évfolyam, 1. szám Irodalmi és kulturális lap 13TB. január Boldog új évet kívánunk minden olvasónknak * FÉJA GÉZA 75 ÉVES Féja Géza: Szilveszter Zimonyi Zoltán: Kráterarc, vulkános élet Laczkó András: A pálya csúcsán Laczó József portréfotói Bihari Sándor, Féja Géza, Hegyi Gyula, Ószabó István, Rózsa Endre, Sárándi József verse Brackó István, Fekete Gyula, Fenyő István, Gyarmati Béla, Juhász Előd, Lázár Olga, Pogány Gábor, Rideg Gábor, Tarján Tamás, Turczel Lajos, Varga Domokos írása Feledy Gyula, Lenkey Zoltán, Rékassy Csaba, Szabados Árpád grafikái ÁRA 2 FORINT Valószínű, hogy a lapát miatt történt minden. Régimódi szeneslapát volt, fényes nyelű, a nyél végén, mint egy hónaljmankó, félköralakú fogantyú. Ebbe kapaszkodott a fűtő bal kézzel, amikor jobb kézzel előresuhintotta a folyton lepotyogó szénnel megpúpozott lapátot — surrant a szén, sistergés, pattogó, ugrándozó szikrák —, ballal visszarántotta, kifényesedve, üresen. Most éppen a hosszú tűzpiszkáló vassal kotorta végig a kazán tűzterét, a csattogó mozdony kéményén fuldokló szikraeső tört ki, bizonytalan fénnyel világította be a csillagtalan éjszakát, a sivár, a megszűnni nem akaró mezőket. A mozdonyvezető ilyenkor kidugta a fejét az ablakon, bámészkodott, nézte a kihunyó szikrákat. A kezében mocskos rongy, folyton a kezét törölgette, meg a sárgaréz kerekeket, fogantyúkat, csapokat. Minden csupa olaj volt, a rongy nem használt, a mozdonyvezető is inkább rangjelzésnek tartotta. Ezért utálta a fűtő olyan mérhetetlenül ezt az olajtól mocskos rongyot, mert csak fontoskodás volt, hencegés. Ő már régen leszokott arról, hogy akár csak az arcát is letörölje, bárhogy csörgött is a homlokán a verejték. A szénpor — mert hiába locsolták a szerkocsiban a szenet, a tűz közelében újra kiszáradt —, szóval a szénpor belepte az arcát, a mellét, s ha egyszeregyszer végighúzta a tenyerét vagy az alsókarját a homlokán, az éles, apró szemcsék véres csíkokat szántottak a bőrébe. A szikraeső kihunyt, a rövid időre felderengő táj ismét belesüllyedt a komor sötétségbe. A mozdonyvezető a műszerfal óráin törölgette az üveget. A manométer meg volt repedve, azt vigyázva simogatta, nehogy beleakadjon a rongy. Hátra se fordult, úgy szólt oda a fűtőnek: — Tegyen rá! Rakja meg alaposan, esik a nyomás. A fűtő felegyenesedett, a szeme káprázott. Sokáig nézett az izzó parázsba, most alig látott valamit. A tűzpiszkáló vége még piros volt, rosszindulatúan odadobta a szénkupacra. Tudta, hogy büdös lesz, alattomos szénszag, s a mozdonyvezető ilyenkor az orra elé kapja az olajos rongyot, összekeni a képét, és megint kidugja a fejét az ablakon. Bal kézzel belekapaszkodott a lapát fogantyújába, jobbal megmarkolta a nyelet, a szénkupac aljába nyomta, derékban meghajolt, ballal lefelé nyomta a lapátot, mintha feszíteni akarna, s csak aztán emelte meg jobb kézzel. Így marad rajta a legtöbb. Széles terpeszben állt, egy lendülettel suhintotta előre. Fordult, a talpa alatt csikorgott a szén, megmerítette, dobta, ballal visszarántotta, újra megmerítette. Fejét előreszegezve, derékból dolgozott, ütemesen, mintha a lapát vitte volna. A tűzpiszkáló hegye mellett parázsló szén szaga őt is fojtogatta, de nem törődött vele. A kazán nyitott ajtaján dőlt ki a hőség, meztelen felsőtestén patakokban csörgött a verejték, piszkos, fekete csíkokat mosott rajta végig, érezte, a nadrágját tartó bőröv átnedvesedik, csúszik a derekán. — Elég lesz — szólt a mozdonyvezető. Nem hagyta abba. Vágta, dobálta tovább. A parázs már roskadozott, az éles tűzfény, amely eddig rángatózva világította meg a fülkét, fokozatosan eltompult. A mozdonyvezető bosszúsan törölgette a kezét, meg a gőzszabályozót. — Meglátja, lefullad. Micsoda baromság! Így is késésünk van. A fűtő ledobta a lapátot. Leült a szén tetejére, lihegett. Arca merő fekete a szénportól, szeme fehérre világított. A zománcos kanna tetejéből ivott pár korty vizet, a maradékot kiloccsantotta a vaspadlóra. Szakadtfülű táskájából egy darab kenyeret kotorászott elő, s egy fél vöröshagymát. Lassan, alaposan rágott, a foga alatt is csikorgott a szénpor, a hagyma csípett, harsogott. Nedvesen, vörösen csillogott a szája széle, ahogy végignyalta. ■— Meg kell igazítani — vetette oda a mozdonyvezető, közben fogantyúkat húzkodott, a sárgaréz kerekeket csavargatta. Felállt, kinyújtózkodott, aztán fogta a tűzpiszkáló vasat, iszonyú erővel vágta bele a kazán nyitott torkába. Rángatta, cibálta, vastag, fekete füst kavargott elő a mozdony gyomrából, sűrű korom, míg végre elindultak a pattogó szikrák, mind magasabbra, egyre fényesebben, tűnő világosságot lobbantva a kietlen, kopár vidékre. A mozdonyvezető úgy dörgölte a kezét, mint egy szatócs, kidugta a fejét a keskeny ablakon, legszívesebben integetett volna a mocskos ronggyal a hulló szikraesőnek. A mozdony rázkódott, mintha valamire készülődött volna. A fűtő eldobta a vasat, nyúlt a lapátért. A vaspadlón karistoló lapát, meg a repülő szén surrogó hangjára a mozdonyvezető visszahúzta az ablakból a fejét, elképedve nézte a fűtőt. — Mit csinál? Hagyja abba, elég ... A lapát lendült jobbra-balra, egyre szélesebb mozdulatokkal, a fűtő fel se nézett, nem is válaszolt. A mozdony sebesen csattogott, időnként furcsa füttyögést, sziszegő hangokat hallatva. Végül a fűtő megállt. Gondolkodott, letegye-e a lapátot? Aztán ledobta, megmarkolta a tűzpiszkáló vasat, marcangolta, vájkálta a lobogó, fehéren izzó parazsat. Iszonyú hőség vágódott ki az ajtón, vörös fénnyel lett tele a fülke. A mozdonyvezető idegesen babrált a szelepek között, melege volt, az olajos tonnggal a homlokát törölgette. A sárgaréz kerekek fenyegetően csillogtak. — Hagyja már abba! Maga barom! Kiégnek a tűzcsövek! — ordította, és földühödve látta, hogy a fűtő oda se hederít, hajlong tovább a kazán előtt, űzi, hajszolja a lángot. Odalépett, hogy megfogja a vállát, de csak úgy, kézzel nem nyúlt hozzá a csuromvizes, mocskos testhez, a ronggyal, az olajos ronggyal bökdöste meg. A fűtő felegyenesedett. A vasat kivette a kazánból, már a fele hosszáig piros volt. Sütötte a tenyerét, alig bírta tartani. A mozdonyvezető felé fordult. Most a szeme fehérje is vörösnek látszott a pokoli tűztől. Nem szólt, csak nézett mereven. Nem is lihegett. A mozdonyvezető gyomra összecsavarodott, mondani akart valamit, de hiába nyitogatta a száját. Kidülledt szemmel hol a fűtőt nézte, hol az izzó vasat. Nem tudni, mennyi ideig álltak így, a vas fénye meggypirosból sötétebbre csillapodott, de a mozdony sistergő hangjai egyre élesedtek. A fűtő, mintha eddig nem vett volna levegőt, mélyet sóhajtott. A padlóra ejtette a forró vasat, felvette a lapátot. Csordultig merítette, gyilkos lendülettel zúdította előre. A mozdonyvezető markában vizes lett a görcsösen szorongatott rongy, lába rogyadozott, rémültem behúzódott a sarokba, a torka összeszorult, kiszáradt, csikorogva, élesen bukott ki belőle a hang: — Ne!... A fűtő fel se nézett, szórta tovább a szenet megállíthatatlan iramban. Csak az újabb és újabb nyöszörgésre emelte fel a fejét. A szeme, mint a tűz, álláról csörgött a verejték, fekete tigriscsíkokat rajzolt a testére. Nyitott szájjal kapkodta a levegőt, fogai fehéren villogtak. A mozdonyvezető megpróbált még egyszer szólni, de a fűtő felhördült, fogait csikorgatta. Vicsorított. Mélyre merítette a lapátot, megbillentette, suhintotta, újra merítette, dobta, visszarántotta, mindig tele, púpozásig, aztán az egyik mozdulatnál fölbukott, rázuhant a szénrakásra, onnan lefordult a vaspadlóra, egyet-kettőt rándult. Nem mozdult többet. Béri Géza A LÁZADÁS SZÉPEN ÉLNI Vettem a srácaimnak egy verseskönyvet. Nefelejcs a címe. A két srác még nem ismeri a betűt. Olvasok hangosan, hallgatjuk együtt. „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Eltűnődöm, eltűnődünk. A srácok a csillagra gondolnak, és a madarat, felhőt, űrhajót, seprűs boszorkányt, denevért röptető égre. Én a hiányzó két sorra: „Ne légy szeles. Bár munkádon más keres. — Dolgozni csak pontosan, szépen.. Tudjuk-e igazán, hogy milyen égen vándorló milyen csillaghoz igazítjuk munkánkat, életünket? Aki követ cipel, az nem réved a távolba. A következő lépéshez lábának keres helyet. Tesszük a dolgunkat, pergetjük a napokat, s csak néha sejlik belénk a hamleti fájdalom. Förlekedünk magunkkal, s a kérdések horgán rángatódzva eltűnődünk, eltűnődöm. Eltűnődünk: az ősök templomépítő bölcsességével. (Bölcs Salamon király így dicséri a jó aszszonyt: erő és ékesség az ő ruhája, és nevet a következő napnak.) Nagyanyám hetvenkét esztendőn át parasztasszony volt, falun élt, Szabó Pál falujában, Biharugrán. Hajnalban kelt, megfejte a teheneket, moslékot zúdított a malacok elé, kapálni járt, szedte a markot nagyapám kaszája után, övig gázolt a kenderáztató bűzös-pocsolyás vizében, gondozta a kertet, mosott és főzött, megházasított négy gyereket. Hetvenkét éves volt, amikor eltemette a férjét, s Debrecenbe, a legkisebb lányához költözött. Nagyanyám betöltötte a nyolcvanadik évét Tisztes városi öregasszony lett. Fodrászhoz jár, varrónőt tart, villamosbérlete van, odahagyta az örök-feketét, s úgy kivirult, mint hosszú őszön az orgonabokor. Tenyerén felpuhult a bőr, idegenként gondol a másik, az előző életére. Ráncos, barna arca megtanult mosolyogni is. Nem nevet már olyan harsányan, parasztosan, mint azelőtt, de nem is sír olyan keserű-konok, befelé könnyező hallgatással, mint azelőtt. Írni nem tanult meg, könyvet nem vesz a kezébe, a televízó előtt elalszik. Nagyanyám kivirult, mint langyos őszön az orgonabokor, és boldog. Hisz istenben, most már véletlenül sem káromkodik, nem veti meg a pálinkát, s úgy eszik, szinte fal, mintha nagyon éhes volna, mintha minden falat az utolsó lenne. Az övéhez fogható gondtalan örömet csak ritkán érzek. Akkor, amikor játszom. (Brahma állítólag játékból teremtette a világot, tehát kényszer és szándék nélkül, csupán mert kedvét lelte benne.) A minap megkérdezte egyik ismerősöm, hogy tudok-e papírcsákót csinálni. Félbehajtottam egy újságlapot, a két felső fülét alulra, középre húztam, s vagy kétujjnyit fölhajtottam belőle. Nem volt hibátlan, de első kísérletnek nem volt rossz. A másodikban már akár egy tábornok is parádézhatott volna. — És te tudsz papírcsónakot csinálni? Tudott. Megtanított. Este nem néztem televíziót. A srácokkal körbeültük a konyhaasztalt és papírt hajtogattunk. A kádat teleengedtem vízzel, hogy megúsztassuk a hajókat. Úgy elszállt, elröppent az idő, mint egy ritka, furcsamintás szárnyú pillangó. A gyerekkor hajóépítő kedvének szikrája fölgyújtotta a lakást: elhamvadt közöttünk minden, az egyforma tapétával borított falak, a holnapi ébresztőt vezénylő csörgőóra, a kifizetetlen számlák, a megválaszolatlan levelek, az olvasatlan újságok. Huizinga holland filozófus szimfóniáját zengtük, aki a homo sapiens és a homo faber, a bölcs és a szerszámkészítő ember elfogadott képe felemelte a homo ludens, a játszó és játékos ember eszményt, aki a játék vezérmotívumára komponálta meg az emberiség szimfóniáját. Reggelre a hajók papírja tönkreázott, s eldugult a lefolyó. Majdnem megütött a guta. Nem tudtunk fürödni. Felnőtt, komoly ember létemre ... ?! (Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak — olvasható a prédikátor könyvében.) Nemcsik Máriától, a December 4. Drótművek Munka Érdemrenddel kitüntetett dolgozójától megkérdeztem, boldog-e. Eltűnődött, szeme messzire révedt. Bólogatni kezdett. Később elmondta, hogy mire gondolt. A gépre gondolt, a gépére. A sodrógépre, amely csak az övé. Kamaszlányként került a gyárba, lába nyomát húsz éve issza, őrzi a műhely olajtól iszamos betonja. Nem, dehogyis akart ő a legjobb lenni! Nem pályázott kitüntetésre, parlamenti parolára, igazgatói kocsifurikázta pesti útra, kiváltságokra... Tette, amit tennie kellett. Ő fonta a legjobb, leghibátlanabb, legmegbízhatóbb kábelt. Azt mondták: legyen tiéd a gép! Az ő gépe csak egy műszakban jár, s ha kitelt a nap, vagy ha szabadságra megy, akkor lezárja, más nem nyúlhat hozzá, mert kisebb pazarlás, ha csak ő kezeli, de jól, mintha mindig járna, a más keze alatt. És a pálmákra is gondolt. Azokra a könynyező pálmákra, amelyeket ujjnyi fiók koruk óta maga nevelt, s a fúvó széltől is óvott Tele van velük a szoba. A szoba csak az övé. Életének három órájából kettőt itt tölt A gyárból haza, otthonról a gyárba jár. Máshová nemigen megy. Nem hívják, ő sem hív senkit. Kicsit magányos, kicsit szomorú. De azért hiszi, hogy boldog is. És általában hisz: a szorgalomban, és az időben, hogy a holnap csak jobb lesz a mánál, hogy a tegnap adósságát holnapután törleszti a sors. Hiszi, hogy egyszer mindennek eljön az ideje. (A magányosságnál csak egy van rosszabb: társaságban unatkozni.) — Beszélgessünk! — ajánlottam egyszer Juhász Lászlónak, az üveggyár lakatosának. — Miről beszélgessünk? — A férfi negyvenéves és gyanakvó. — A munkáról, az életről, a nőkről, a fociról, miegymásról... — Nincs ínyére a kedélyeskedés. Sem a kezét, sem a hangját nem emeli föl, de csattan ... — Álljunk meg! Más a munka és más a szerelem. (Folytatás az 5. oldalon)