Napjaink, 1976 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1976-01-01 / 1. szám

^ "* ''^ ^ ^1*­^ ~TM" ^ ■ tssl . ^ ■— I .r r#' ,fa i s p i:,^^ ff**^ t’r|" J^Fi,'’s'' A **ssa^ S S3 ^ ____ Jegyzetek a Vil­. grafikai biennáléról A mai magyar grafika meghatározó irányzata (irányzat és nem stílus) intuitív. Ábrázolási módja a leírás he­lyett a megjelenítés. Axiómának tűnő kijelentések. Ráadásul megdöbbentőek is lehetnek, hiszen az első megha­tározás egy művészeti tevékenységet nem esztétikai foga­lommal minősít. Mielőtt azonban a szakmabeliek vagy a szakmához közel­állók megköveznének, szeretném ezeket az állításokat bőveb­ben kifejteni. Úgy gondolom, erre nagyszerű alkalom a VIII. miskolci grafikai biennále, mert az egyértelműen megálla­pítható, hogy tükrözi a magyar grafika jelenlegi helyzetét. Intuitív: „intuíción alapuló, intuícióra hajlamos”. Az intuí­ció, filozófiai értelemben használt jelentése pedig: „képesség az igazság előzetes logikai okfejtés nélküli, követlen, élmény­szerű felismerésére, amely a felhalmozott tapasztalatokon, a korábban szerzett ismereteken alapul”. (Az igazságon ezúttal természetesen a művészi igazságot kell érteni.) E meghatá­rozás ellen első érvként minden bizonnyal felhozható, hogy a spekuláció nélküli közvetlen és élményszerű megragadása ennek az igazságnak minden művészi tevékenységre, minden műalkotásra érvényes lehet. Miért használom mégis megkü­lönböztető értelemben csak a mai magyar grafika­i véle­ményem szerint — uralkodó törekvéseinek jellemzésére? To­vábbá, hogy valóban sajátos megkülönböztető jelleg-e ez, olyan vonás, amely e grafikai törekvések helyét egyértelmű­en kijelöli a kortárs grafikusok tevékenységében. Véleményem szerint tényleges megkülönböztetést jelent az intuitív jelleg hangsúlyozása, elválasztja a magyar grafika fő törekvéseit — egyfelől az „igazságot” spekulatív, azaz tisz­tán logikai úton megközelítő irányzatoktól, amelyek ha nem is dominálnak, mindenesetre erőteljesen jelen vannak például a kortárs nyugat-európai grafikában, másfelől elválasztja és megkülönbözteti a csupán lírai vagy drámai hatásokra építő, rendszerint másodlagos élményeket „leíró” grafikai ábrázolá­soktól, amelyek jelen vannak a mai magyar grafikában is, de szerintem nem játszanak központi, meghatározó szerepet. Ezek az utóbb említett másodlagos élmények lehetnek iro­dalmi fogantatásúak, vagy egyszerűen a hétköznapi képze­tekre apellálók. Például egy virágzó tavaszi fa „leírása” ezek­nek a képzeteknek megfelelően asszociálható az ifjúsággal, az örömmel, az élet kezdetével, stb. Az őszi fa: öregség, elmú­lás, gyász. A virág és mondjuk egy sírkereszt együttes áb­rázolása pedig lehet egyszerűen — bármily furcsán hangzik — életképi, vagy jelképi szinten az öröm és a gyász ellentét­pár kifejezése, a drámai ellenpontozás módszerével. Ez a fajta megkülönböztetés önmagában még nem jelent szükségképpen valamiféle esztétikai rangsorolást, tehát nem arról van szó, hogy azoknak az irányzatoknak a szellemében készült grafikai lapok, amelyeket az intuitív jelzővel illetek, automatikusan és egyértelműen rangos műalkotások, míg minden más törekvés szellemében készült mű hiányos eszté­tikai értékű, netán silány. Az esztétikai rangsort a művek im­manens értéke dönti el. Mégis felvetődhet a kérdés, vajon ez a fajta „igazság”, amelyet pusztán logikai úton, csak az ér­telemre hatóan közelítünk meg, lehet-e művészi igazság? Vagy fordítsuk le a kérdést a grafika nyelvére: vajon egy geometriai rend, mondjuk egy raszterháló pontos képi ábrá­zolása vagy egy meggyűrt papírlap nyomata képes-e más igazságot is közvetíteni, feltárni, mint a matematika vagy a fizika törvényszerűségeinek igazságát? Igaz, hogy ezt az igaz­ságot viszont technikai eszközök közvetítésével megjeleníti, ha úgy tetszik, érzékletesebbé teszi, s bár maga a törvény és e törvény megjelenítése között, tehát a tartalom és a forma viszonyában még bizonyos elcsúszás, és ebből következőleg feszültség adódhat —, amely esetenként esztétikai értékkép­ző erő —, ám ez az esetlegesség döntő mód csupán a technikai eljárásból, a technikai közvetítésből adódó véletlenszerűség, amelyet az­ alkotói szubjektum csak korlátozott mértékben képes befolyásolni. Bevallom, számomra ilyen lapok csupán evidencia-érté­­kűek, és ha úgy tetszik, még gyönyörködtetnek is, de csupán akként, ahogy egy matematikai tétel elegáns levezetése ké­pes örömöt okozni. Az a gyanúm azonban, hogy a példa ese­tében sem a matematikai igazság feltárulása gyönyörködtet, hanem a hozzá vezető út, amelyben az emberi szellem ereje nyilvánul meg. A különböző technikai eszközökkel kísérletező, úgyneve­zett experimentális grafika, amelyet — meglehet, eléggé ön­kényesen — spekulatívnak neveztem, részeredményeivel fel­tétlenül gazdagíthatja a művészi igazságot feltárni kívánó grafikai törekvéseket, hiszen az intuíció fogalmába beletar­tozik az is, hogy az igazság közvetlen és élményszerű felis­merése feltételezi a korábbi ismeretek, tapasztalatok felhal­mozódását is. Tehát arról van szó, hogy egy korábban kikí­sérletezett technikai eljárás, tapasztalat és megszerzett isme­ret akkor válhat a művészi ábrázolás eszközévé, amikor a begyakorlás, az elsajátítás következtében valóban természe­tes eszköz lesz, amikor alkalmazása már nem okoz gondot. És itt szeretnék kitérni a miskolci kiállítással kapcsolatos egyik jogos, de nem lényegi ellenvetésre. Nevezetten, hogy erről a kiállításról hiányoznak, illetőleg csak elenyésző szám­ban vannak jelen az új grafikai sokszorosító eljárásokkal ké­szült művek, hogy a kiállítás rézkarc- és metszet- (főleg li­nóleummetszet-) centrikus. Ez ténykérdés. Az ok viszont nem véletlen, hiszen a különböző új sokszorosító technikák széles körű alkalmazásának ma Magyarországon nincsenek meg a megfelelő anyagi, tárgyi feltételei. És még valami, ami miatt aránylag kevés az új sokszorosító eljárásokkal készült grafika. Ezek az eljárások Magyarországon ma még nem váltak olyan természetes kifejezőeszközökké, hogy eszközszerűségük domi­nálna emberi viszonylatok, a művészi igazságot hordozó moz­zanatok kifejezése érdekében. Mint korábban említettem, a mostani grafikai biennále képet nyújt a mai magyar grafika helyzetéről. Lehet hiányol­ni néhány művészt, jelentős grafikust, de hiányukat nem le­het a kiállítás rovására írni. Lehetett volna ez a kép telje­sebb, de hogy jellemzőbb lett volna, azt nem hiszem. Mostanában sokszor, mintegy vádként hangzik el az a megállapítás, hogy a magyar grafika stagnál. Azt hiszem, inkább arról van szó, hogy a hatvanas évek nagy szintbeli felfutása után kevésbé látványos a fejlődés. Ezt az állapotot úgy fogalmazhatnám meg, hogy a középmezőny felzárkózá­sának és az erők bizonyos akkumulálódásának időszaka ez a magyar grafikában. Olyan erőgyűjtésről és belső szakmai fej­lődésről van szó, amely talán nem is olyan soká újra lát­ványos előrelépést eredményezhet. A kiállításon már jelen vannak azok az alkotók, akik a Kondor Béla utáni nemze­dék tagjai, s akiknek már nem kell megküzdeniük a Kondor­örökség meghatározó erejével és az ebből adódó tehertétel­lel, akik úgy érvényesíthetik egyéni hangjukat, hogy már nem kell elszakadniuk az egyébként minden bizonnyal általuk is példaként tisztelt Kondor Béla stílusától, ábrázolási módsze­rétől. Ez azt is jelenti, hogy ma észrevehetőbben, közvetle­nebbül érzékelhetően mutatkoznak meg a magyar grafiká­nak azok a központi problémái, kérdésfeltevései, amelyek ko­rábban is adottak voltak, s éppen ezek tették jelentőssé a magyar grafikát, de amelyeket a hatvanas években bizonyos stiláris megnyilvánulások elfedtek. Megpróbálom most ezeket a problémákat kérdések formá­jában megfogalmazni. Az első ilyen kérdés: vajon képes-e a magyar grafika elszakadni az illusztrálástól, még konkrétab­ban­ a könyvillusztrációtól. A modern magyar grafika nem kis mértékben éppen a könyvillusztrálásnak köszönheti megszületését. De már meg­születése pillanatától küzdött — nem „gyermeki” háládat­­lanságból, inkább létének igazolása okán — az illusztrálás, az illusztráció ellen. Ebben a küzdelemben paradox módon legnagyobb sikereit éppen az illusztrációban, a költői mű­vek illusztrálásában érte el, amikor is egy verset intuitív alapon újra alkotott, s azt képi eszközökkel megjelenítette, így valóban önálló grafika, kép született, de lényegében mindez mégis illusztráció maradt. A grafika elszakadása az illusztrációtól korántsem egyszerű, nem is könnyű feladat, nem egyszerűen szándék, elhatározás kérdése. Hogy meny­nyire nem mellékes probléma, azt sok minden bizonyítja. Illusztrátorként is az egyik legjelesebb grafikusunk, Kass János például ebben a „szabadságharcban” odáig ment, hogy „terepszínt” cserélt, a grafika helyett plasztikai eszközökkel fejezve ki művészi mondandóját (a Fejek sorozatában). Nem tartozik szorosan a tárgyhoz — és Kass János most nincs is a Miskolcon kiállított művészek között — bizonyos vo­natkozásban ezek a­ művei is illusztrációk maradtak. (Mi­előtt bárki is jóvátehetetlenül félreértene, sietek leszögezni, hogy az illusztráció kifejezést a műalkotások jellegének és nem értékének meghatározására használom.) Ha további bizonyítékokat keresünk a magyar grafika és az illusztráció összefonódására, elég körülnézni a mostani kiállításon. Az­­idei nagydíjas, Rékassy Csaba három kiállí­tott lapja e tekintetben magának az elszakadási kísérletnek a folyamatára is érzékletes példával szolgál. A három közül az egyik címében is konkrét műre utal (Cyrano: a Holdbéli Utazás). Ez a grafika tehát egy konkrét irodalmi mű illuszt­rációja, megőrizve azonban a modern magyar grafika értékes hagyományait, nem a cselekmény képi ábrázolására törek­szik, hanem a mű egészének gondolatvilágát, hangulatát, a grafikusra tett érzelmi hatását sűríti egy lapba. A képzet­társítás klasszikus mechanizmusa szerint az irodalmi mű által a grafikusban keltett képi asszociációk sorát látjuk ezen a lapon, a rajzkészség, a rézkarctechnika tökéletes és bravúros birtokbavételével ábrázolva, lényegében azonban szituációsorokat és nem tisztán képi jeleket szerkesztve egy­más mellé. A másik műve Rékassy Csabának ugyancsak illusztrációnak minősülhet, bár ez esetben az irodalmi él­mény már közvetettebb, nem kötődik konkrétan egy mű­höz (Ikarusz). A fogalmi kapaszkodó itt egy kultúrakor által birtokolt ismeretanyag. A harmadik rézkarc (Asztronauták) gondolatvilága, képi megjelenítésének formája viszonylag a legfüggetlenebb, legönállóbb. Ez már közvetlen élményeken is alapul, de megőrződik benne az előbbi két lapban kifeje­zett ismeretanyag, motívumai ezekkel összecseng. Konkrét irodalmi műre utaló grafika aránylag kevés van a kiállításon, ez azonban nem azt jelenti, hogy illusztráció is kevés van. De vajon milyen joggal nevezhetem illusztrá­ciónak például Szemethy Imre műveit? (Az nyilvánvaló, hogy például Bognár Zoltán lapjai, Gacs Gábor Dürrenmatt rézkarca, vagy Gácsi Mihály biblikus linómetszetei miért illusztrációk.) Szemethy most kiállított művei áttételesebben kapcsolód­nak irodalmi élményhez, mint például Rékassy Cyrano­ réz­­karca. Egész képépítési, képi asszociációs rendszere azonban meghatározóan irodalmi, fogalmi, fogantatású. Szemethy szá­mára a nagy rátalálás Joyce Ulyssese volt — úgy tűnik, nemcsak irodalmi, de filozófiai élményként is. Szemethy képzettársítása már nem egyszerűen különböző, önálló jelen­téssel bíró képi elemek, motívumok összeszerkesztése, hanem a Joyce alkotó módszerére is oly jellemző szabad gondolat­áramlás megjelenítése, amelyben a „tudat hordaléka”-ként felbukkanó töredékek együttesen hordoznak valamiféle — inkább csak sejthető, beleérezhető, mintsem fogalmilag pon­tosan meghatározható — jelentést. Szemethy ma még biztonsággal birtokolja anyagát. Tech­nikai tudása, iróniája ma még ennek az anyagnak a magas­­rendű művészi kifejezését eredményezi, de félő, hogy ábrá­zolásmódjának esetleges változtatni nem tudása következté­ben a kiszabadult „szellem” a palackba visszakényszerít­­hetetlenné válik, s a szabad gondolatáramlás az irracionaliz­mus végleteibe csap át. És itt elérkeztünk­ ahhoz a ponthoz, ahol részletesebben meg kell vizsgálni az illusztrálás (illusztráció) fogalmát. A magyar grafika, illusztráció legjobb hagyományai sze­rint sohasem ragadt meg a „sztori” szintjén. Úgy tűnik azonban, hogy a legnagyobb erőfeszítése árán sem képes elszakadni (legalábbis a fő tendenciáját jelentő törekvések nem képesek erre­ a fogalmi elvonatkoztatás szintjén, az irodalom vagy egy meghatározott kultúrkör egyezményes, gondolati (mítoszok, mesék, hiedelmek stb.) tartalmától. Ez a kapcsolódás törvényszerű lenne? A kiállítás művei között tallózva feltűnt valami. Nevezetten, hogy — néhány kivételtől eltekintve — még egyazon alkotók munkái között is azok a lapok voltak kvalitásosabbak, amelyek — a cím­ben is jelezve —­ általános, fogalmilag már valamilyen for­mában „megemésztett” tartalom megjelenítésére törekedtek. (Ilyen címek: Magány, Féltés, Látomás, Átváltozások, Szo­rongás, Keletkezés stb.) Érdekes az is, hogy amikor konk­rétabbá válik a téma, vagy az emberi alak megjelenik a képen, az esetek többségében az ábrázolás elbizonytalanodik, előtérbe kerülnek a különböző „stílusfogások”, kísért a ki­ürülő forma, a manír veszélye. Mindez számomra mit bizonyít? Azt, hogy itt műfaji, s a műfajból keletkező alkati sajátosságokról van szó. A kép­grafika intim képzőművészeti műfaj, miként a plasztikában a kisplasztika. A befogadó, az alkotás és az alkotó közötti viszony is hasonló. Az alkotás esetleges intuitív jellege to­vábbá nem zárja ki a befogadás intellektuális­ formáját sem. Éppen ezért szükségesek az alkotó és a néző között bizo­nyos szilárd viszonyítási pontot jelentő, egyezményes, eleve meglevőnek feltételezett ismeretek. Olyan módszerrel állunk szemben — ez a módszer véle­ményem szerint a modern grafika lényegéből adódik —, amely a konkrét tapasztalatokat, ismereteket (vizuálisan ér­zékelhető jelenségeket) előbb logikai úton fogalommá ala­kítja, majd ennek „hinterlandján”, az intuíción alapulóan megjeleníti. Egy másik, kérdés, formájában megfogalmazott lényegi probléma, amelyet részben terjedelmi okokból, részben hipo­tézis­ voltát jelezve, csak az előbbieknél is vázlatosabban tudok kifejteni, a következő. Milyen, választ ad a mai ma­gyar grafika korunk képzőművészetének „kihívására”, az idő és a tér problémájának ismételt felvetésére, újraértékelésére? E probléma lényege, hogy a képzőművészet birtokba kívánja venni folyamatában is az időt, nem először a művészettör­ténet során, a szándék tehát hajdani, a módszerek azonban újak. Ezzel összhangban századunk képzőművészete revide­álta a tér reneszánsz szemléletét, talán úgy is fogalmazhat­nám, hogy az időben az egymásutániságot, térben az egymás­­mellettiséget akarja megragadni, kifejezni. A grafika — ebben szintén rokon a kisplasztikával — ki­tűnő kísérleti terep új kifejező eszközök kimunkálásához. Sokszor ezért tűnik úgy, hogy a grafika korszerűbb, „me­részebb” műfajtársainál és kísérletezéseinek eredményei megtermékenyítik a képzőművészet egészét. Nem véletlen az sem, hogy a grafikában sokkal elterjedtebb műforma a sorozat, mint például a táblakép-festészetben. A grafikai sorozat gyakran az időt, mint folyamatot szakaszokra bont­va, képes megvalósításani azt az időbeliséget — részben hasonló módszerekkel —, amelyet sokáig a film privilégiu­mának tartottak. Ezt az időbeliséget azonban a grafika nem­csak különálló lapok sorozatával képes megragadni, hanem egy művön belül is, nemegyszer még állóképeknek tűnő motívumok, képek sorozatával. S ha már a filmet említettem, felvetődik a kérdés, vajon mit tanult a képzőművészet, ezen belül a grafika, a filmtől. Egyrészt visszavette a montázs-eljárást, amelyet eredetileg a képzőművészet kölcsönzött a filmnek, másrészt elsajátította az áttűnés filmi kifejező módszerét. Természetesen a filmtől visszavett montázs-technika már módosult formában gazda­gítja a grafikát, azaz nemegyszer a montázs aizensteini ér­telmezésében kerül alkalmazásra. Ha az emberi végignézte a mostani grafikai biennálét, véleményét a következőképpen, összegezheti. Megnyugtató, hogy a magyar grafika nem fáradt ki, színvonala jóval ki­egyensúlyozottabb, mint a korábbi években. Megnyugtató lehet továbbá a kiállítás díjkiosztó zsűrijének döntése, min­den díj mögött megtalálható a megokoló szakmai fedezet (ha nem is mindig az ezen a kiállításon nyújtott művészi teljesítmény indokolja a díjat). S még valami: a kiállításon olyan fiatal alkotók is jelen vannak, akiknek művészi világa, máris önérvényű, munkáikat az egyéniség erejével hitele­sítik. Hozzám legközelebb kerültek ezen a kiállításon Sza­bados Árpád, Somogyi Győző, Püspöki István munkái és Sáros András Miklós itt kiállított művei közül a legfrissebb, a Reggeli című lap. RIDEG GÁBOR IKARUSZ RÉKASSY CSABA RÉZKARCA ÉVSZÁZADOK BANGA FERENC LINÓMETSZETE

Next