Napjaink, 1976 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-01 / 1. szám
^ "* ''^ ^ ^1*^ ~TM" ^ ■ tssl . ^ ■— I .r r#' ,fa i s p i:,^^ ff**^ t’r|" J^Fi,'’s'' A **ssa^ S S3 ^ ____ Jegyzetek a Vil. grafikai biennáléról A mai magyar grafika meghatározó irányzata (irányzat és nem stílus) intuitív. Ábrázolási módja a leírás helyett a megjelenítés. Axiómának tűnő kijelentések. Ráadásul megdöbbentőek is lehetnek, hiszen az első meghatározás egy művészeti tevékenységet nem esztétikai fogalommal minősít. Mielőtt azonban a szakmabeliek vagy a szakmához közelállók megköveznének, szeretném ezeket az állításokat bővebben kifejteni. Úgy gondolom, erre nagyszerű alkalom a VIII. miskolci grafikai biennále, mert az egyértelműen megállapítható, hogy tükrözi a magyar grafika jelenlegi helyzetét. Intuitív: „intuíción alapuló, intuícióra hajlamos”. Az intuíció, filozófiai értelemben használt jelentése pedig: „képesség az igazság előzetes logikai okfejtés nélküli, követlen, élményszerű felismerésére, amely a felhalmozott tapasztalatokon, a korábban szerzett ismereteken alapul”. (Az igazságon ezúttal természetesen a művészi igazságot kell érteni.) E meghatározás ellen első érvként minden bizonnyal felhozható, hogy a spekuláció nélküli közvetlen és élményszerű megragadása ennek az igazságnak minden művészi tevékenységre, minden műalkotásra érvényes lehet. Miért használom mégis megkülönböztető értelemben csak a mai magyar grafikai véleményem szerint — uralkodó törekvéseinek jellemzésére? Továbbá, hogy valóban sajátos megkülönböztető jelleg-e ez, olyan vonás, amely e grafikai törekvések helyét egyértelműen kijelöli a kortárs grafikusok tevékenységében. Véleményem szerint tényleges megkülönböztetést jelent az intuitív jelleg hangsúlyozása, elválasztja a magyar grafika fő törekvéseit — egyfelől az „igazságot” spekulatív, azaz tisztán logikai úton megközelítő irányzatoktól, amelyek ha nem is dominálnak, mindenesetre erőteljesen jelen vannak például a kortárs nyugat-európai grafikában, másfelől elválasztja és megkülönbözteti a csupán lírai vagy drámai hatásokra építő, rendszerint másodlagos élményeket „leíró” grafikai ábrázolásoktól, amelyek jelen vannak a mai magyar grafikában is, de szerintem nem játszanak központi, meghatározó szerepet. Ezek az utóbb említett másodlagos élmények lehetnek irodalmi fogantatásúak, vagy egyszerűen a hétköznapi képzetekre apellálók. Például egy virágzó tavaszi fa „leírása” ezeknek a képzeteknek megfelelően asszociálható az ifjúsággal, az örömmel, az élet kezdetével, stb. Az őszi fa: öregség, elmúlás, gyász. A virág és mondjuk egy sírkereszt együttes ábrázolása pedig lehet egyszerűen — bármily furcsán hangzik — életképi, vagy jelképi szinten az öröm és a gyász ellentétpár kifejezése, a drámai ellenpontozás módszerével. Ez a fajta megkülönböztetés önmagában még nem jelent szükségképpen valamiféle esztétikai rangsorolást, tehát nem arról van szó, hogy azoknak az irányzatoknak a szellemében készült grafikai lapok, amelyeket az intuitív jelzővel illetek, automatikusan és egyértelműen rangos műalkotások, míg minden más törekvés szellemében készült mű hiányos esztétikai értékű, netán silány. Az esztétikai rangsort a művek immanens értéke dönti el. Mégis felvetődhet a kérdés, vajon ez a fajta „igazság”, amelyet pusztán logikai úton, csak az értelemre hatóan közelítünk meg, lehet-e művészi igazság? Vagy fordítsuk le a kérdést a grafika nyelvére: vajon egy geometriai rend, mondjuk egy raszterháló pontos képi ábrázolása vagy egy meggyűrt papírlap nyomata képes-e más igazságot is közvetíteni, feltárni, mint a matematika vagy a fizika törvényszerűségeinek igazságát? Igaz, hogy ezt az igazságot viszont technikai eszközök közvetítésével megjeleníti, ha úgy tetszik, érzékletesebbé teszi, s bár maga a törvény és e törvény megjelenítése között, tehát a tartalom és a forma viszonyában még bizonyos elcsúszás, és ebből következőleg feszültség adódhat —, amely esetenként esztétikai értékképző erő —, ám ez az esetlegesség döntő mód csupán a technikai eljárásból, a technikai közvetítésből adódó véletlenszerűség, amelyet az alkotói szubjektum csak korlátozott mértékben képes befolyásolni. Bevallom, számomra ilyen lapok csupán evidencia-értékűek, és ha úgy tetszik, még gyönyörködtetnek is, de csupán akként, ahogy egy matematikai tétel elegáns levezetése képes örömöt okozni. Az a gyanúm azonban, hogy a példa esetében sem a matematikai igazság feltárulása gyönyörködtet, hanem a hozzá vezető út, amelyben az emberi szellem ereje nyilvánul meg. A különböző technikai eszközökkel kísérletező, úgynevezett experimentális grafika, amelyet — meglehet, eléggé önkényesen — spekulatívnak neveztem, részeredményeivel feltétlenül gazdagíthatja a művészi igazságot feltárni kívánó grafikai törekvéseket, hiszen az intuíció fogalmába beletartozik az is, hogy az igazság közvetlen és élményszerű felismerése feltételezi a korábbi ismeretek, tapasztalatok felhalmozódását is. Tehát arról van szó, hogy egy korábban kikísérletezett technikai eljárás, tapasztalat és megszerzett ismeret akkor válhat a művészi ábrázolás eszközévé, amikor a begyakorlás, az elsajátítás következtében valóban természetes eszköz lesz, amikor alkalmazása már nem okoz gondot. És itt szeretnék kitérni a miskolci kiállítással kapcsolatos egyik jogos, de nem lényegi ellenvetésre. Nevezetten, hogy erről a kiállításról hiányoznak, illetőleg csak elenyésző számban vannak jelen az új grafikai sokszorosító eljárásokkal készült művek, hogy a kiállítás rézkarc- és metszet- (főleg linóleummetszet-) centrikus. Ez ténykérdés. Az ok viszont nem véletlen, hiszen a különböző új sokszorosító technikák széles körű alkalmazásának ma Magyarországon nincsenek meg a megfelelő anyagi, tárgyi feltételei. És még valami, ami miatt aránylag kevés az új sokszorosító eljárásokkal készült grafika. Ezek az eljárások Magyarországon ma még nem váltak olyan természetes kifejezőeszközökké, hogy eszközszerűségük dominálna emberi viszonylatok, a művészi igazságot hordozó mozzanatok kifejezése érdekében. Mint korábban említettem, a mostani grafikai biennále képet nyújt a mai magyar grafika helyzetéről. Lehet hiányolni néhány művészt, jelentős grafikust, de hiányukat nem lehet a kiállítás rovására írni. Lehetett volna ez a kép teljesebb, de hogy jellemzőbb lett volna, azt nem hiszem. Mostanában sokszor, mintegy vádként hangzik el az a megállapítás, hogy a magyar grafika stagnál. Azt hiszem, inkább arról van szó, hogy a hatvanas évek nagy szintbeli felfutása után kevésbé látványos a fejlődés. Ezt az állapotot úgy fogalmazhatnám meg, hogy a középmezőny felzárkózásának és az erők bizonyos akkumulálódásának időszaka ez a magyar grafikában. Olyan erőgyűjtésről és belső szakmai fejlődésről van szó, amely talán nem is olyan soká újra látványos előrelépést eredményezhet. A kiállításon már jelen vannak azok az alkotók, akik a Kondor Béla utáni nemzedék tagjai, s akiknek már nem kell megküzdeniük a Kondorörökség meghatározó erejével és az ebből adódó tehertétellel, akik úgy érvényesíthetik egyéni hangjukat, hogy már nem kell elszakadniuk az egyébként minden bizonnyal általuk is példaként tisztelt Kondor Béla stílusától, ábrázolási módszerétől. Ez azt is jelenti, hogy ma észrevehetőbben, közvetlenebbül érzékelhetően mutatkoznak meg a magyar grafikának azok a központi problémái, kérdésfeltevései, amelyek korábban is adottak voltak, s éppen ezek tették jelentőssé a magyar grafikát, de amelyeket a hatvanas években bizonyos stiláris megnyilvánulások elfedtek. Megpróbálom most ezeket a problémákat kérdések formájában megfogalmazni. Az első ilyen kérdés: vajon képes-e a magyar grafika elszakadni az illusztrálástól, még konkrétabban a könyvillusztrációtól. A modern magyar grafika nem kis mértékben éppen a könyvillusztrálásnak köszönheti megszületését. De már megszületése pillanatától küzdött — nem „gyermeki” háládatlanságból, inkább létének igazolása okán — az illusztrálás, az illusztráció ellen. Ebben a küzdelemben paradox módon legnagyobb sikereit éppen az illusztrációban, a költői művek illusztrálásában érte el, amikor is egy verset intuitív alapon újra alkotott, s azt képi eszközökkel megjelenítette, így valóban önálló grafika, kép született, de lényegében mindez mégis illusztráció maradt. A grafika elszakadása az illusztrációtól korántsem egyszerű, nem is könnyű feladat, nem egyszerűen szándék, elhatározás kérdése. Hogy menynyire nem mellékes probléma, azt sok minden bizonyítja. Illusztrátorként is az egyik legjelesebb grafikusunk, Kass János például ebben a „szabadságharcban” odáig ment, hogy „terepszínt” cserélt, a grafika helyett plasztikai eszközökkel fejezve ki művészi mondandóját (a Fejek sorozatában). Nem tartozik szorosan a tárgyhoz — és Kass János most nincs is a Miskolcon kiállított művészek között — bizonyos vonatkozásban ezek a művei is illusztrációk maradtak. (Mielőtt bárki is jóvátehetetlenül félreértene, sietek leszögezni, hogy az illusztráció kifejezést a műalkotások jellegének és nem értékének meghatározására használom.) Ha további bizonyítékokat keresünk a magyar grafika és az illusztráció összefonódására, elég körülnézni a mostani kiállításon. Azidei nagydíjas, Rékassy Csaba három kiállított lapja e tekintetben magának az elszakadási kísérletnek a folyamatára is érzékletes példával szolgál. A három közül az egyik címében is konkrét műre utal (Cyrano: a Holdbéli Utazás). Ez a grafika tehát egy konkrét irodalmi mű illusztrációja, megőrizve azonban a modern magyar grafika értékes hagyományait, nem a cselekmény képi ábrázolására törekszik, hanem a mű egészének gondolatvilágát, hangulatát, a grafikusra tett érzelmi hatását sűríti egy lapba. A képzettársítás klasszikus mechanizmusa szerint az irodalmi mű által a grafikusban keltett képi asszociációk sorát látjuk ezen a lapon, a rajzkészség, a rézkarctechnika tökéletes és bravúros birtokbavételével ábrázolva, lényegében azonban szituációsorokat és nem tisztán képi jeleket szerkesztve egymás mellé. A másik műve Rékassy Csabának ugyancsak illusztrációnak minősülhet, bár ez esetben az irodalmi élmény már közvetettebb, nem kötődik konkrétan egy műhöz (Ikarusz). A fogalmi kapaszkodó itt egy kultúrakor által birtokolt ismeretanyag. A harmadik rézkarc (Asztronauták) gondolatvilága, képi megjelenítésének formája viszonylag a legfüggetlenebb, legönállóbb. Ez már közvetlen élményeken is alapul, de megőrződik benne az előbbi két lapban kifejezett ismeretanyag, motívumai ezekkel összecseng. Konkrét irodalmi műre utaló grafika aránylag kevés van a kiállításon, ez azonban nem azt jelenti, hogy illusztráció is kevés van. De vajon milyen joggal nevezhetem illusztrációnak például Szemethy Imre műveit? (Az nyilvánvaló, hogy például Bognár Zoltán lapjai, Gacs Gábor Dürrenmatt rézkarca, vagy Gácsi Mihály biblikus linómetszetei miért illusztrációk.) Szemethy most kiállított művei áttételesebben kapcsolódnak irodalmi élményhez, mint például Rékassy Cyrano rézkarca. Egész képépítési, képi asszociációs rendszere azonban meghatározóan irodalmi, fogalmi, fogantatású. Szemethy számára a nagy rátalálás Joyce Ulyssese volt — úgy tűnik, nemcsak irodalmi, de filozófiai élményként is. Szemethy képzettársítása már nem egyszerűen különböző, önálló jelentéssel bíró képi elemek, motívumok összeszerkesztése, hanem a Joyce alkotó módszerére is oly jellemző szabad gondolatáramlás megjelenítése, amelyben a „tudat hordaléka”-ként felbukkanó töredékek együttesen hordoznak valamiféle — inkább csak sejthető, beleérezhető, mintsem fogalmilag pontosan meghatározható — jelentést. Szemethy ma még biztonsággal birtokolja anyagát. Technikai tudása, iróniája ma még ennek az anyagnak a magasrendű művészi kifejezését eredményezi, de félő, hogy ábrázolásmódjának esetleges változtatni nem tudása következtében a kiszabadult „szellem” a palackba visszakényszeríthetetlenné válik, s a szabad gondolatáramlás az irracionalizmus végleteibe csap át. És itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol részletesebben meg kell vizsgálni az illusztrálás (illusztráció) fogalmát. A magyar grafika, illusztráció legjobb hagyományai szerint sohasem ragadt meg a „sztori” szintjén. Úgy tűnik azonban, hogy a legnagyobb erőfeszítése árán sem képes elszakadni (legalábbis a fő tendenciáját jelentő törekvések nem képesek erre a fogalmi elvonatkoztatás szintjén, az irodalom vagy egy meghatározott kultúrkör egyezményes, gondolati (mítoszok, mesék, hiedelmek stb.) tartalmától. Ez a kapcsolódás törvényszerű lenne? A kiállítás művei között tallózva feltűnt valami. Nevezetten, hogy — néhány kivételtől eltekintve — még egyazon alkotók munkái között is azok a lapok voltak kvalitásosabbak, amelyek — a címben is jelezve — általános, fogalmilag már valamilyen formában „megemésztett” tartalom megjelenítésére törekedtek. (Ilyen címek: Magány, Féltés, Látomás, Átváltozások, Szorongás, Keletkezés stb.) Érdekes az is, hogy amikor konkrétabbá válik a téma, vagy az emberi alak megjelenik a képen, az esetek többségében az ábrázolás elbizonytalanodik, előtérbe kerülnek a különböző „stílusfogások”, kísért a kiürülő forma, a manír veszélye. Mindez számomra mit bizonyít? Azt, hogy itt műfaji, s a műfajból keletkező alkati sajátosságokról van szó. A képgrafika intim képzőművészeti műfaj, miként a plasztikában a kisplasztika. A befogadó, az alkotás és az alkotó közötti viszony is hasonló. Az alkotás esetleges intuitív jellege továbbá nem zárja ki a befogadás intellektuális formáját sem. Éppen ezért szükségesek az alkotó és a néző között bizonyos szilárd viszonyítási pontot jelentő, egyezményes, eleve meglevőnek feltételezett ismeretek. Olyan módszerrel állunk szemben — ez a módszer véleményem szerint a modern grafika lényegéből adódik —, amely a konkrét tapasztalatokat, ismereteket (vizuálisan érzékelhető jelenségeket) előbb logikai úton fogalommá alakítja, majd ennek „hinterlandján”, az intuíción alapulóan megjeleníti. Egy másik, kérdés, formájában megfogalmazott lényegi probléma, amelyet részben terjedelmi okokból, részben hipotézis voltát jelezve, csak az előbbieknél is vázlatosabban tudok kifejteni, a következő. Milyen, választ ad a mai magyar grafika korunk képzőművészetének „kihívására”, az idő és a tér problémájának ismételt felvetésére, újraértékelésére? E probléma lényege, hogy a képzőművészet birtokba kívánja venni folyamatában is az időt, nem először a művészettörténet során, a szándék tehát hajdani, a módszerek azonban újak. Ezzel összhangban századunk képzőművészete revideálta a tér reneszánsz szemléletét, talán úgy is fogalmazhatnám, hogy az időben az egymásutániságot, térben az egymásmellettiséget akarja megragadni, kifejezni. A grafika — ebben szintén rokon a kisplasztikával — kitűnő kísérleti terep új kifejező eszközök kimunkálásához. Sokszor ezért tűnik úgy, hogy a grafika korszerűbb, „merészebb” műfajtársainál és kísérletezéseinek eredményei megtermékenyítik a képzőművészet egészét. Nem véletlen az sem, hogy a grafikában sokkal elterjedtebb műforma a sorozat, mint például a táblakép-festészetben. A grafikai sorozat gyakran az időt, mint folyamatot szakaszokra bontva, képes megvalósításani azt az időbeliséget — részben hasonló módszerekkel —, amelyet sokáig a film privilégiumának tartottak. Ezt az időbeliséget azonban a grafika nemcsak különálló lapok sorozatával képes megragadni, hanem egy művön belül is, nemegyszer még állóképeknek tűnő motívumok, képek sorozatával. S ha már a filmet említettem, felvetődik a kérdés, vajon mit tanult a képzőművészet, ezen belül a grafika, a filmtől. Egyrészt visszavette a montázs-eljárást, amelyet eredetileg a képzőművészet kölcsönzött a filmnek, másrészt elsajátította az áttűnés filmi kifejező módszerét. Természetesen a filmtől visszavett montázs-technika már módosult formában gazdagítja a grafikát, azaz nemegyszer a montázs aizensteini értelmezésében kerül alkalmazásra. Ha az emberi végignézte a mostani grafikai biennálét, véleményét a következőképpen, összegezheti. Megnyugtató, hogy a magyar grafika nem fáradt ki, színvonala jóval kiegyensúlyozottabb, mint a korábbi években. Megnyugtató lehet továbbá a kiállítás díjkiosztó zsűrijének döntése, minden díj mögött megtalálható a megokoló szakmai fedezet (ha nem is mindig az ezen a kiállításon nyújtott művészi teljesítmény indokolja a díjat). S még valami: a kiállításon olyan fiatal alkotók is jelen vannak, akiknek művészi világa, máris önérvényű, munkáikat az egyéniség erejével hitelesítik. Hozzám legközelebb kerültek ezen a kiállításon Szabados Árpád, Somogyi Győző, Püspöki István munkái és Sáros András Miklós itt kiállított művei közül a legfrissebb, a Reggeli című lap. RIDEG GÁBOR IKARUSZ RÉKASSY CSABA RÉZKARCA ÉVSZÁZADOK BANGA FERENC LINÓMETSZETE