Napjaink, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1. szám

Novotny Vilmos A körút nem kell T­imót föl-alá mászkált a villamosmegállóban: a nyakába esett a hó. Amikor a harmadik, hatos­nak vélt lámpáról is kiderült, hogy még mindig a három megállóval alábbi járdaszigetlámpa, Timót fedezék után nézett. — Hülye vagyok, itt az Imbisz-árkád. Az árkád alatt, a „pipában”, kisebb gyülekezet ta­nyázott. Hólapátolók. De csak két lapát volt a falnak döntve. Timót egyből kiszúrja a két hómunkást, vélte Timót. Az egyik a viharkabátos, mókusorrú törpenő, a másik... a másik ez a jól öltözött ürge, mondjuk, akitől nem várná az ember. A falnál egy orkándzsekis srác állongott, két karját Ambrus Zoltán előrefordított babérkoszorúiba fűzve. Kezei lelógtak, Lábujjhegyre emelkedve ingatta magát jobbra, balra, jobbra, balra. — Elengedtek a szögek, Jézuska! — mondta egy női hang. A srác most már a tenyereit is forgatta, üte­mesen. Timót megnézte magának a lányt. Rövid len­gyelkében, hátracsapott szőrsapkában volt, combkö­zépig érő kockás miniben, de mustárszínű harisnya­­nadrág és hosszú szárú csizma védte a lábát. Timót őt sem vélte hólapátolónak. — Akkorákat csípett a nyakamba — harsogott a lány. — Jött anyám haza, egyből azzal, ki szívta ki a nyakadat? Timót idegenkedve méregette a lányt; kerek szemei közül vidám és kötekedő orr hajlott ki. Homlokán úgy csúszkált a fény, akár a vágtató lovak tomporán. — Harapott is? — kérdezte egy hosszú fiú. Feje természetes keccsel imbolygott a lány fölött — egé­szében akár egy napraforgó, naplemente után. Timót megint rögzítette magában, milyen vonzó látvány ez a generáció, mesterkéletlenül artisztikus, akár a vi­rágok. De miért jön az ember olyan éktelen dühbe? Mert most is késként érezte Timót a gyomrában azt a dühöt, amely az ismeretlentől fenyegetett életösztön sajátja — féltékeny férjeké, bizonytalan bakáké, bér­szalagot mustráló melósoké, mindenkié, aki árulást gyanít. Kegyetlen az ilyen düh, és elkapkodott meg­nyilvánulásaiban szinte százszázalékos találatbizton­sággal igazságtalan — talán azért, mert mögötte két­ségbeejtő bizonyosságú az az igazság, amit nem me­rünk valós nevén szólítva felidézni, inkább félreszó­lunk felőle. Na, jó. Árulás. Milyen árulásra képes egy virág? Timót lehunyta szemét, megint túlpörögsz, hagyd abba, szuggerált, de a gondolatsor röhögő biz­tonsággal fejezte be magát: egy virág, ember képében, a természet emberarccal, farkas báránybőrben. Az el­lenség sorainkban. Képeket keresgélt: csókolózó virág. Elég. De nem, de nem. Margaréta-sziromkoszorú, a géppisztoly fölé célzón billenve. Kell még? őszirózsa, teddybundában. És mint lepedék az ínyen: „AZ EM­BER LEGYŐZI A TERMÉSZETET!” Úgy látszik, visz­­szaütött. Kinyitotta a szemét. — Ajjaj! — mondta a lány. — Ő tudott csak iga­zán harapni! Akkorákat, hogy majdnem oda vágtam. — De nem vágtad oda. — Nem — mosolygott a lány. — Ő vagdosott. Vé­gül már sörösüvegeket vettem, arra húztam a cumit. Mentünk hajón Visegrádra, veszem elő a Kinizsit, dugom a drágám pofijába — akkora röhej lett, hogy majdnem beejtettem a vízbe. — Csodacsecsemő Paksig úszik — mondta a napra­forgó —, de ott már ekkora! — és puffadt hordófor­mát jelzett karjaival a levegőbe. Timótnak úgy a torkára szaladt az utálat, hogy el­képzelte a napraforgót derékba törve, mintegy vihar által a sarokba vetve, egyetlen félerejű ütéstől — de a lány csak annyit mondott, és esküdni lehet rá, hogy szeretettel: — Te marha. Timót becsmérelni kezdte Timótot, mint hitvány, bádogból eszkábált komputert, amely elavult morali­tásokkal beprogramozva, menten elkelepeli magát, pléhhangon, ha rákoppint egy csepp valóság. Szégyenkezett és jóvátételül megrohanta a vágy, hogy részt vegyen a marháskodásban: ezt akkor vette észbe, amikor rágyújtás után leejtette a skatulyát, a gyufa­szálak szétterültek a földön és ő a még égő szálat rájuk akarta dobni, hogy heveny kis máglyát lob­­bantson egy jópofa beköpés hátteréül. — Juj, ne tessék, én fölszedem — szólalt meg mel­lette egy nyivákoló hang. Timót messzire dobta a gyufát, lenézett a térde elé, az öregasszony hátára a földig érő kabátban, és azon tűnődött, hogy emeli ez meg, akár üresen is, a lapátot. Így hát elmulasztotta a kollektivizálódás lehetőségét és csupán egy alig mosollyal szállt be, mikor a lány felajánlotta a sarokban álló öregúrnak, hogy üveg­szemeket szerez be neki. — Azzal még merevebben bámulhat, aranyapám! Az öreg, aki tényleg szemérmetlenül méregette a lány combjait, amióta csak ott volt, megszégyenülten elpárolgott. — Ez hát az, aki nem hólapátoló — rögzítette Timót mechanikusan. A lány viszont az, mert hirtelen megelevenedve, a két lapátot elvette a faltól, kilépett velük a kör­útra és eltüntette őket egy portálmélyedésben. — Agg nővérem — rázta meg aztán a kis nyomor­­mamit —, ha maga még egyet dóhány, reggelre hóna alá nyúlnak a mentők. — De nekem kell a ... — Bízza csak rám. Kuss, csorda — fordult a töb­biekhez —, jön a krampusz! A sarzsi megállt előttük, egyenruhában és szigorúan. — Na végre! Itt szobrozunk magának — lármázott a lány —, fagyjon meg az ember a garasért?! — Van itt hó, mért nem dolgoznak? — mozdult az. — Fölnyaljuk magának? — nyelvelt a lány. — A lapátokat elszervezték a Nagyvárad térre. Még maga rakatta a kocsira, odaát. — Hatot — mondta a zömök főnök. — Kettőt itt­hagyott a váltás. Kettőnek itt kell lenni. — Főnök, hát lát itt egy kapavágást? — gesztált a lány a szűz hóra. — Nyavalya se volt itt, mikor ideértünk. Nekünk azt mondták, hogy a körút nem kell, a Nagyváradra megyünk. —• A körút nem kell — ismerte el a főnök —, igaz, de két embert akkor el kell küldjek, mert én csak hat lapátot küldtem át. — Lenne szíve — dorombolt a lány —, hát majd csapunk két lapátot odaát, most mi igyuk a levét a trehányságnak... — A fél éjszakát átvacogtuk — szipogott bele az öregasszony. — Most azt hogy számolják... A főnök vakaródzott, de a lány széleset kanyarított a hat srácnak, akik olyanfajta jóindulatú közönnyel ácsorogtak, mint az ürük a vezér körül. — A körút nem kell, pupákok, irány a Nagyvárad tér. — Lapátolhatnék — mondta Timót egyedül maradva. Megkereste a lapátokat, kiválasztotta a fogósabbikat és bement vele a sínpár közé, ahonnan a villamost várta. Egyre lendületesebb ritmusban mozgott: lapát­szélességben fekete csík nyúlt mögötte, mint a giliszta nyoma. — Disznóság — ripakodott rá egy megállóval lej­jebb az öregúr, akit a lány üvegszemmel kínált meg. Már eléggé belepte a hó és vele bizonyos patriarkális tekintély. — Ezzel szúrják ki az ember szemét? Mi­nek vacakol ott, egyedül? — Partizán vagyok — lengette meg Timót a lapátot. Szemben sárga fények hullámzottak fel, sodródtak faltól falig, visszaverődve, kavarogva; a kotrók ráfor­dultak a körútra és felfejlődtek, csörömpölve, mint egy tankhadosztály. Timót kiállt előlük és a második alá vágta a lapá­tot; szikrázott, csikorgott, felbrekegett a kövön és da­rabokban mállott ki oldalt. Timót várt, de a masi­niszta vagy nem vette észre az éktelen zajban, vagy nem akarta megakasztani a konvojt. Timót föllépett a járdára és ott találta a lányt. Zseb­be akasztott kézzel állt és nézte Timótot, egyelőre szótlanul. — Csintalankodtam — mondta Timót a lánynak. — Megfiatalodtam maguktól. Csak hát, úgy látszik — nevette el magát — oda nem lehet fiatalodni, csak vissza. — Velem mindenesetre kiszúrt — mondta a lány. — Megbukott odaát a csel. Ha nem viszek lapátot, ugrott a dohány. — Mennyi? — kérdezte Timót. A lány megmondta és Timót, fagyos kezével ügyet­lenkedve, előguberálta. A lány tűnődött egy darabig, aztán megvonta a vállát és zsebre vágta a pénzt. — Tudniillik igényes a kölök. — Karácsonyi ének — bólintott Timót. Kezével in­tett, viszlát és elfordult. — Várjon — mondta a lány —, meghívom egy feketére, ne mondja, hogy olyan vagyok. Mi van még nyitva erre? — Talán a Práter — mondta Timót és visszalépett a lányhoz, hirtelen belefáradt a történelembe. IKARUS KONSTANTIN LÁSZLÓ RAJZA * PINTÉR LAJOS VERSE! Kettőző ének Valami lány, ki rejtez lángban, térdes vállamról nyári inget — néha azt hiszem, megtaláltam, néha azt hiszem, elveszítem. Valami lány, ki fölmos padlót, szememnek mutat páros rügyet - kérdezem halkan: kő hull, könnycsepp, vagy a szememből sós kövület? Akkora éj van, ér az égig - kinek inge, kinek csontja fehérült! Vad réce-torkom, ének-kiáltó Halálon túl kicsit, mondjuk ötszázhat évet - csillagtól csillagig pördülő körláng ront ránk, s eléget. Anyám kontya kerek kis fűzfaág kosár, benn sárga csibe csippel, ha láng kap konty alá! Jön három villon-forma álomtalan csavargó, engem lát legközépen a kéz vastag okullár. Gáspár most vásáron körtét ad hat pénzért, Menyhért meg kaparint körteíz pálinkát. Boldizsár én vagyok — két kezem méreget himbáló kék eget, kocsmát, szikrázó szemű részeget. Kalmár jő, kincsem kérdezi: na hány kiló, na mennyi? Kap háti bőrre ütleget, hogy doktort kell keresni. Csörtetek réti fű között arcod törött tükréhez, csak ciceréltem, dadogom — ha K. I., a költő kérdez. A kosár csirke szétcsippent, lestem mert holdra, csillagra - vad réce-torkom éneket kiáltott pörgő piacra. Sziszüphosz­áttűnések Dalol, dalával köveket elgörget, s orrára bukik más kövek előtt . Befelé beszél, nyelvhegyen szót görget: mázost-mézest és követelőt. De a kő előtte ott mered, ott marad, nem tudja, mit tegyen jó Sziszüphosz. A magány ideje: vadállat, rámered, az idő, ideje rávicsorog. Emberi tudata méri az emberi tudatot (közben a dalt megleli). Hadvezér ő és győztes vezér -Lenne hadvezér, vesztes vezér . (Micsoda kő, melyik zuhanni nem tud már, hullik fölfelé, völgybe nem ér.) Lábunkon ékszer az időnek rablánca, szikla-szilánk-kövek, ott fönn a veszély. Sziszüphosz rontaná lefelé, halk hangja gurul csak köveken lefelé, ha beszél. De a kő előtte ott marad, ott mered, s fog-fehért vicsorít vadállatunk. Dalol, dalával görgetne köveket. Nincs is kő, ámulunk, csak álmodunk. Szavad kerít körbe (állatot: vadászok hálója bekerít). Csonttörő szerelmed rádtalál, leterít. Boldog vagy­ tükrökben arcodra lelsz. Magától elröpül vagy megáll fejednél egy kő vagy egy madár.

Next