Napjaink, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
Novotny Vilmos A körút nem kell Timót föl-alá mászkált a villamosmegállóban: a nyakába esett a hó. Amikor a harmadik, hatosnak vélt lámpáról is kiderült, hogy még mindig a három megállóval alábbi járdaszigetlámpa, Timót fedezék után nézett. — Hülye vagyok, itt az Imbisz-árkád. Az árkád alatt, a „pipában”, kisebb gyülekezet tanyázott. Hólapátolók. De csak két lapát volt a falnak döntve. Timót egyből kiszúrja a két hómunkást, vélte Timót. Az egyik a viharkabátos, mókusorrú törpenő, a másik... a másik ez a jól öltözött ürge, mondjuk, akitől nem várná az ember. A falnál egy orkándzsekis srác állongott, két karját Ambrus Zoltán előrefordított babérkoszorúiba fűzve. Kezei lelógtak, Lábujjhegyre emelkedve ingatta magát jobbra, balra, jobbra, balra. — Elengedtek a szögek, Jézuska! — mondta egy női hang. A srác most már a tenyereit is forgatta, ütemesen. Timót megnézte magának a lányt. Rövid lengyelkében, hátracsapott szőrsapkában volt, combközépig érő kockás miniben, de mustárszínű harisnyanadrág és hosszú szárú csizma védte a lábát. Timót őt sem vélte hólapátolónak. — Akkorákat csípett a nyakamba — harsogott a lány. — Jött anyám haza, egyből azzal, ki szívta ki a nyakadat? Timót idegenkedve méregette a lányt; kerek szemei közül vidám és kötekedő orr hajlott ki. Homlokán úgy csúszkált a fény, akár a vágtató lovak tomporán. — Harapott is? — kérdezte egy hosszú fiú. Feje természetes keccsel imbolygott a lány fölött — egészében akár egy napraforgó, naplemente után. Timót megint rögzítette magában, milyen vonzó látvány ez a generáció, mesterkéletlenül artisztikus, akár a virágok. De miért jön az ember olyan éktelen dühbe? Mert most is késként érezte Timót a gyomrában azt a dühöt, amely az ismeretlentől fenyegetett életösztön sajátja — féltékeny férjeké, bizonytalan bakáké, bérszalagot mustráló melósoké, mindenkié, aki árulást gyanít. Kegyetlen az ilyen düh, és elkapkodott megnyilvánulásaiban szinte százszázalékos találatbiztonsággal igazságtalan — talán azért, mert mögötte kétségbeejtő bizonyosságú az az igazság, amit nem merünk valós nevén szólítva felidézni, inkább félreszólunk felőle. Na, jó. Árulás. Milyen árulásra képes egy virág? Timót lehunyta szemét, megint túlpörögsz, hagyd abba, szuggerált, de a gondolatsor röhögő biztonsággal fejezte be magát: egy virág, ember képében, a természet emberarccal, farkas báránybőrben. Az ellenség sorainkban. Képeket keresgélt: csókolózó virág. Elég. De nem, de nem. Margaréta-sziromkoszorú, a géppisztoly fölé célzón billenve. Kell még? őszirózsa, teddybundában. És mint lepedék az ínyen: „AZ EMBER LEGYŐZI A TERMÉSZETET!” Úgy látszik, viszszaütött. Kinyitotta a szemét. — Ajjaj! — mondta a lány. — Ő tudott csak igazán harapni! Akkorákat, hogy majdnem oda vágtam. — De nem vágtad oda. — Nem — mosolygott a lány. — Ő vagdosott. Végül már sörösüvegeket vettem, arra húztam a cumit. Mentünk hajón Visegrádra, veszem elő a Kinizsit, dugom a drágám pofijába — akkora röhej lett, hogy majdnem beejtettem a vízbe. — Csodacsecsemő Paksig úszik — mondta a napraforgó —, de ott már ekkora! — és puffadt hordóformát jelzett karjaival a levegőbe. Timótnak úgy a torkára szaladt az utálat, hogy elképzelte a napraforgót derékba törve, mintegy vihar által a sarokba vetve, egyetlen félerejű ütéstől — de a lány csak annyit mondott, és esküdni lehet rá, hogy szeretettel: — Te marha. Timót becsmérelni kezdte Timótot, mint hitvány, bádogból eszkábált komputert, amely elavult moralitásokkal beprogramozva, menten elkelepeli magát, pléhhangon, ha rákoppint egy csepp valóság. Szégyenkezett és jóvátételül megrohanta a vágy, hogy részt vegyen a marháskodásban: ezt akkor vette észbe, amikor rágyújtás után leejtette a skatulyát, a gyufaszálak szétterültek a földön és ő a még égő szálat rájuk akarta dobni, hogy heveny kis máglyát lobbantson egy jópofa beköpés hátteréül. — Juj, ne tessék, én fölszedem — szólalt meg mellette egy nyivákoló hang. Timót messzire dobta a gyufát, lenézett a térde elé, az öregasszony hátára a földig érő kabátban, és azon tűnődött, hogy emeli ez meg, akár üresen is, a lapátot. Így hát elmulasztotta a kollektivizálódás lehetőségét és csupán egy alig mosollyal szállt be, mikor a lány felajánlotta a sarokban álló öregúrnak, hogy üvegszemeket szerez be neki. — Azzal még merevebben bámulhat, aranyapám! Az öreg, aki tényleg szemérmetlenül méregette a lány combjait, amióta csak ott volt, megszégyenülten elpárolgott. — Ez hát az, aki nem hólapátoló — rögzítette Timót mechanikusan. A lány viszont az, mert hirtelen megelevenedve, a két lapátot elvette a faltól, kilépett velük a körútra és eltüntette őket egy portálmélyedésben. — Agg nővérem — rázta meg aztán a kis nyomormamit —, ha maga még egyet dóhány, reggelre hóna alá nyúlnak a mentők. — De nekem kell a ... — Bízza csak rám. Kuss, csorda — fordult a többiekhez —, jön a krampusz! A sarzsi megállt előttük, egyenruhában és szigorúan. — Na végre! Itt szobrozunk magának — lármázott a lány —, fagyjon meg az ember a garasért?! — Van itt hó, mért nem dolgoznak? — mozdult az. — Fölnyaljuk magának? — nyelvelt a lány. — A lapátokat elszervezték a Nagyvárad térre. Még maga rakatta a kocsira, odaát. — Hatot — mondta a zömök főnök. — Kettőt itthagyott a váltás. Kettőnek itt kell lenni. — Főnök, hát lát itt egy kapavágást? — gesztált a lány a szűz hóra. — Nyavalya se volt itt, mikor ideértünk. Nekünk azt mondták, hogy a körút nem kell, a Nagyváradra megyünk. —• A körút nem kell — ismerte el a főnök —, igaz, de két embert akkor el kell küldjek, mert én csak hat lapátot küldtem át. — Lenne szíve — dorombolt a lány —, hát majd csapunk két lapátot odaát, most mi igyuk a levét a trehányságnak... — A fél éjszakát átvacogtuk — szipogott bele az öregasszony. — Most azt hogy számolják... A főnök vakaródzott, de a lány széleset kanyarított a hat srácnak, akik olyanfajta jóindulatú közönnyel ácsorogtak, mint az ürük a vezér körül. — A körút nem kell, pupákok, irány a Nagyvárad tér. — Lapátolhatnék — mondta Timót egyedül maradva. Megkereste a lapátokat, kiválasztotta a fogósabbikat és bement vele a sínpár közé, ahonnan a villamost várta. Egyre lendületesebb ritmusban mozgott: lapátszélességben fekete csík nyúlt mögötte, mint a giliszta nyoma. — Disznóság — ripakodott rá egy megállóval lejjebb az öregúr, akit a lány üvegszemmel kínált meg. Már eléggé belepte a hó és vele bizonyos patriarkális tekintély. — Ezzel szúrják ki az ember szemét? Minek vacakol ott, egyedül? — Partizán vagyok — lengette meg Timót a lapátot. Szemben sárga fények hullámzottak fel, sodródtak faltól falig, visszaverődve, kavarogva; a kotrók ráfordultak a körútra és felfejlődtek, csörömpölve, mint egy tankhadosztály. Timót kiállt előlük és a második alá vágta a lapátot; szikrázott, csikorgott, felbrekegett a kövön és darabokban mállott ki oldalt. Timót várt, de a masiniszta vagy nem vette észre az éktelen zajban, vagy nem akarta megakasztani a konvojt. Timót föllépett a járdára és ott találta a lányt. Zsebbe akasztott kézzel állt és nézte Timótot, egyelőre szótlanul. — Csintalankodtam — mondta Timót a lánynak. — Megfiatalodtam maguktól. Csak hát, úgy látszik — nevette el magát — oda nem lehet fiatalodni, csak vissza. — Velem mindenesetre kiszúrt — mondta a lány. — Megbukott odaát a csel. Ha nem viszek lapátot, ugrott a dohány. — Mennyi? — kérdezte Timót. A lány megmondta és Timót, fagyos kezével ügyetlenkedve, előguberálta. A lány tűnődött egy darabig, aztán megvonta a vállát és zsebre vágta a pénzt. — Tudniillik igényes a kölök. — Karácsonyi ének — bólintott Timót. Kezével intett, viszlát és elfordult. — Várjon — mondta a lány —, meghívom egy feketére, ne mondja, hogy olyan vagyok. Mi van még nyitva erre? — Talán a Práter — mondta Timót és visszalépett a lányhoz, hirtelen belefáradt a történelembe. IKARUS KONSTANTIN LÁSZLÓ RAJZA * PINTÉR LAJOS VERSE! Kettőző ének Valami lány, ki rejtez lángban, térdes vállamról nyári inget — néha azt hiszem, megtaláltam, néha azt hiszem, elveszítem. Valami lány, ki fölmos padlót, szememnek mutat páros rügyet - kérdezem halkan: kő hull, könnycsepp, vagy a szememből sós kövület? Akkora éj van, ér az égig - kinek inge, kinek csontja fehérült! Vad réce-torkom, ének-kiáltó Halálon túl kicsit, mondjuk ötszázhat évet - csillagtól csillagig pördülő körláng ront ránk, s eléget. Anyám kontya kerek kis fűzfaág kosár, benn sárga csibe csippel, ha láng kap konty alá! Jön három villon-forma álomtalan csavargó, engem lát legközépen a kéz vastag okullár. Gáspár most vásáron körtét ad hat pénzért, Menyhért meg kaparint körteíz pálinkát. Boldizsár én vagyok — két kezem méreget himbáló kék eget, kocsmát, szikrázó szemű részeget. Kalmár jő, kincsem kérdezi: na hány kiló, na mennyi? Kap háti bőrre ütleget, hogy doktort kell keresni. Csörtetek réti fű között arcod törött tükréhez, csak ciceréltem, dadogom — ha K. I., a költő kérdez. A kosár csirke szétcsippent, lestem mert holdra, csillagra - vad réce-torkom éneket kiáltott pörgő piacra. Sziszüphoszáttűnések Dalol, dalával köveket elgörget, s orrára bukik más kövek előtt . Befelé beszél, nyelvhegyen szót görget: mázost-mézest és követelőt. De a kő előtte ott mered, ott marad, nem tudja, mit tegyen jó Sziszüphosz. A magány ideje: vadállat, rámered, az idő, ideje rávicsorog. Emberi tudata méri az emberi tudatot (közben a dalt megleli). Hadvezér ő és győztes vezér -Lenne hadvezér, vesztes vezér . (Micsoda kő, melyik zuhanni nem tud már, hullik fölfelé, völgybe nem ér.) Lábunkon ékszer az időnek rablánca, szikla-szilánk-kövek, ott fönn a veszély. Sziszüphosz rontaná lefelé, halk hangja gurul csak köveken lefelé, ha beszél. De a kő előtte ott marad, ott mered, s fog-fehért vicsorít vadállatunk. Dalol, dalával görgetne köveket. Nincs is kő, ámulunk, csak álmodunk. Szavad kerít körbe (állatot: vadászok hálója bekerít). Csonttörő szerelmed rádtalál, leterít. Boldog vagy tükrökben arcodra lelsz. Magától elröpül vagy megáll fejednél egy kő vagy egy madár.