Napjaink, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-02-01 / 2. szám
BOCSKAI: Egy rossz szót ne mondjon többet a hajdúimról, kamarás uram!... És most menjen kegyelmed, csalódtam Illésházyban, akit nem oly rég még becsültem és szerettem... Eridi, László, adass kíséretet, illőt és biztonságosat. LÁSZLÓ: Meglesz. ILLÉSHÁZY: István! BOCSKAI: Kevesebb az időm, mint a dolgom. ILLÉSHÁZY: Nincs melletted egy úr ..., s ha jönne is ezektől elriadoz. LÁSZLÓ: Menjünk, uram! (Mindketten el) 15. jelenet: Bocskai, Gábor BOCSKAI: Beszélj. GÁBOR: Részeg a fickó, s azt mondja, nemcsak Németit ölik meg, de ránk indulnak azonnal. BOCSKAI: Dugasd börtönbe. GÁBOR: Már megtette Bosnyák. BOCSKAI: Derék ember. GÁBOR: A két bérgyilkos mellé lökette. BOCSKAI: Jól van... László, ha elvégezte a dolgát, azonnal hozza Kátayt. Az idő foglyai vagyunk valamennyien. GÁBOR: A növekvő táboré. BOCSKAI: Eridi, s gyere te is, hamar. GÁBOR: Rohanok, uram. (el) 16. jelenet: Bocskai Hordaléknép? Tisztességet nem ismerő? Ki pár garasért urat gazdára cserél? Töröktől némethez futkosó és viszont? De miért vajon? Cserélhetetlen sorsa, hogy mint a szél folyvást úton legyen nyugalmat nem Úgy rendeltetett valóban, hogy egyikember úr legyen s a másik rettegő, korbácsolt szolga csak, hogy ameddig a szem ellát, s tovább úré legyen a birtok, szőlő, s barom, a szegény viszont tetőt sem álmodhat övéifölé... ítélkezünk felette, karját lecsapjuk, szemét kitoljuk, ha olyat lát, mi nem rám tartozik s ha jajong, ráadásként a homlokára hogy mindenki tudja, megbízhatatlan, és ha mindezt elszenvedve odébbál,elcsodálkozunk sőt, rááll a szánk: nevezni hűtlennek a futót. Vajon fordíthatok-e úgy szélén, s vitorlán hogy szolgáljak közös jót? Vagy csak ficánkolódni vágyom én is, [mint annyi más lökvén a terhet sebzett vállaikra dugdosva továbbra is magamnak [pallos-jogot? És akik hozzám futottak, s akikhez én [szaladtam mássá lesznek-é a megindult csatában mikénthogy én is mássá szeretném tenni [önmagam, megtartván mindazt, amit fogadtam, s [megadva persze: földet, szabadságot! És ráadásként jogot a [hithez hogy rettegést feledve dicsérhessen [mindenki istent. Ha kedve van, vessen keresztet, ha nem, hát kövesse Kálvint, akárkit, vagy teremtsen [magának még újabb hitet. Kérdező vagyok éjjel és nappal egyaránt mert a szándékkal s tervvel felesel a múlt. A józan ésszel, mely új kort álmodik folyvást vitatkozik az ösztön és a szíve sugallta érdek. Világosságot lobbanthatok mégis, úgy két gyökérből szívja sorsom már a nedveket, hogy gyümölcsöt hozzon a fa, melyről [mindenki szakaszthat, hogy ne ellenét lássa egymásban apa és fia, rokon és ismerős — a maga koncára ügyelve ,csak. Azt akarnám, hogy ki-kit magába szállva kancsaiul ne csak önnön érdekét ügyelje. Úgy fogadtam, indulás előtt, hogy értük, se velük, miként hogy velem, s értem vannak ők. Ösvényről útra térünk, s az legyen ,átkozott ki a kötéstől tántorodva szavát felejti s megtagadja reményét — a másikat. Egykor tán fiam lesz, ki büszkénemlékszik majd a névre melyet ráhagy, ki halni mer, bár élniszeretne az ügyért. Rongyos hadak, alázott futók, szegény a szabadság véletek van serkenőben ... 17. jelenet: Bocskai, Júlia JÚLIA: (Be) Meleg bort küldött kegyelmednek Zsófika. BOCSKAI: A szépség úgy marad örök, ha az emlékezetben virul tovább. JÚLIA: Magyarán, megint Bocskai... BOCSKAI: Szerettelek. Te voltál az örömöm, vigasztalásom. JÚLIA: Sovány öröm lehettem, ha egy pap elég volt a felejtéshez. BOCSKAI: Ma még azt sem tudom, hogy kit szeretek jobban, csak annyi biztos, hogy utódot szeretnék... és hogy méltóságra alkalmasat te nem szülhetsz nekem. JÚLIA: A szegény csak ágyasnak jó... értem én, uram. Szép volt mégis. BOCSKAI: Ne bőgj. Ne félj, nem feledkezem meg rólad. Ki az isten tehet róla, ha az élet már ilyen? ölelj meg! JÚLIA: Parancsra? BOCSKAI: Ne keseríts! JÚLIA: De jó így lenni — erős karokban. BOCSKAI: Miért szerethet az ember újat, mielőtt még elfelejthetné a régit... 18. jelenet: Bocskai, Júlia. Zsófia ZSÓFIA: (Be) Gyalázatos dolog, hogy egy cseléd nyilvánosan így viselkedik. BOCSKAI: Nem rád tartozik. JÚLIA: Néked csinálok helyet a búcsúzással. ZSÓFIA: Adasson kegyelmed, férjet, földet, s pénzt neki, aztán mehet. BOCSKAI: Rám tartozik, hogy mikor váltom be fogadalmamat. ZSÓFIA: Gondoljon a fiára, nagyuram... BOCSKAI: Egyelőre itt maradsz, Zsófi mellett. JÚLIA: Jobb lett volna messzi menni. ZSÓFIA: És örökre, főleg. 19. jelenet: Bocskai, Júlia, Zsófia. Gábor GÁBOR: (Rohanva) Illésházy úr prüszkölve ment el... László mindjárt itt lesz Kátayval.. . Lenne még egy-két bizalmas államügy. ZSÓFIA: Ráér az még... öleld meg előbb Júliát. GÁBOR: Megháborodtál? BOCSKAI: Ez is államügy, de nem oly sürgős. ZSÓFIA: Jutalmul kapod, a hű szolgálatodért. BOCSKAI: Tudom, hogy rég kedveled. GÁBOR: Még hogy én. Mit vétettem én kegyelmed ellen, hogy így büntet? JÚLIA: Hallgatsz el, te nyavalyás?! BOCSKAI: Kapsz tőle egy birtokot is Biharban. GÁBOR: Nem lehetne csak a birtokot? ZSÓFIA: A papról majd én gondoskodom. GÁBOR: Inkább csukasson be, uram, de hagyja meg a szabadságomat. BOCSKAI: Gyáva vagy. GÁBOR: Túlságosan is. (Júliához) Mondd, áldott állapotban vagy? JÚLIA: Szégyelld magad... mutathatnád, hogy örülsz egy kicsit. BOCSKAI: Nyújtsd a kezed Júliának, s mondd, hogy szereted. GÁBOR: Én bizony szeretném szeretni, de hiába erőlködöm. BOCSKAI: A papírt a birtokadományozásról írd meg, ahogy gondolod. JÚLIA: Kegyelmed bármily nagy úr, boldogságot nem parancsolhat senkinek. GÁBOR: De a birtok azért nem kutya. Beszéljük meg, ami csak kettőnkre tartozik és hát az almát se árt megkóstolni, ha már az enyém. Gyere, Júlia. JÚLIA: Megjött az étvágyad?... (Mindketzen el.) 20. jelenet: Bocskai, Zsófia BOCSKAI: Most már boldog vagy? ZSÓFIA: Szerelmes inkább. BOCSKAI: Boszorkány lettél. ZSÓFIA: Van kiért. 21. jelenet: Bocskai, Zsófia, László, Kátay LÁSZLÓ (Belép. Bizalmas kettesben látja Bocskait és Zsófiát) Kátay kapitány tisztelegni jött. KÁTAY: Senki előtt nem szoktam meghajolni. BOCSKAI: A húgom és öcsém, de azt is mondhatnám: a lányom és fiam. (Zsófiához) Bölcsen igazítottad el a Júlia, s Gábor dolgát, köszönöm. Ez a trakta csak untatna. Menj te is. KÁTAY: Azt küldi el kegyelmed, akiért érdemes volt idefáradni. LÁSZLÓ: A más mézeséből nem jó mézet kívánni. KÁTAY: Nem tudtam, hogy tiéd a mézes. ZSÓFIA: A méz a méheké. Minden jót, urak. LÁSZLÓ: (Bocskaihoz) Szavam lenni Zsófikéhoz. ZSÓFIA: Figédeimet erre csak én adhatok. Gyere! BOCSKAI: Menjetek csak. (El mindketten) 22. jelenet: Bocskai. Kátay KÁTAY: Díszes virágszál ez a lány. BOCSKAI: Az ... ülj le, Kátay. KÁTAY: Pár nap alatt nagy győző lett kegyelmed. BOCSKAI: Mire jutottál magaddal? KÁTAY: Aki Kállóban ül, kulcsa van annak Kassa felé, Szatmárnak, de a török, a lengyel, meg a német felé is. BOCSKAI: Sietős dolgom van, Mihály. KÁTAY: Egy szó, és Kálló a kegyelmedé. BOCSKAI: Gyere! KÁTAY: A helyemet akarom tudni. BOCSKAI: Erős hadam van! KÁTAY : Nem árt, ha tartanak valakitől a hajdúk a seregen belül. BOCSKAI: A kállói had erre is jó? KÁTAY: Csak ha nagyon muszáj. BOCSKAI: Ha ennyire taksálod magad, nem kicsiny lehet az ár sem! KÁTAY: Hadsereg-főparancsnokként szolgálhatnám legjobban kegyelmedet. BOCSKAI: Jó étvágyad van, biz’ isten. KÁTAY: Nem panaszkodom. BOCSKAI: Neked kétezer katonád van... Én hatezer emberrel ülöm meg Debrecent. KÁTAY: Földönfutókkal. BOCSKAI: (Dühösen) Nézz ki! KÁTAY: Amennyit kell, annyit tudok. BOCSKAI: No csak. KÁTAY: Két napja itt táboroznak a székelyek is, a székely generális parancsa ellenére. Bécsből útban vannak a ráchajdúk, túl a Dunántól a jobbágyok kaszával. Debrecenben máris tízezer ember táboroz és nem hatezer, amennyiről kegyelmed beszéltet. [nyerőn ? [hiszem, [bélyeget sütünk [nagypofájú 10 mint csóvás üstökös, értük, s velük. [bujdosók.