Napjaink, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-06-01 / 6. szám

A nagyok árnyékában Vadnay Károly születése 150. évfordulóján A reformkortól a századfordulóig Miskolc és Borsod részt kért és kapott az orszá­gos, „nagy” politikából és irodalomból. Fiai, szülöttei révén. E vonulatot ott Szemere Bertalan s Palóczy László, itt Lévay József, Vadnay Károly és Kiss József neve jelzi. Kö­zülük Vadnay Károlyról szinte semmit sem tudunk. Árnyékban volt mindig. Életében épp úgy, mint azt követően. Nem volt mellőzött, vagy föl nem ismert zseni. Most, hogy április 28-án születésének 150. évfordulójához érkez­tünk, illő tán, hogy kissé megismerkedjünk vele. Pontosabban: szerteágazó tevékenységé­vel. Az ügyvéd, szabadelvű politikus, miskolci országgyűlési képviselő — mellesleg jeles amatőr nyelvész Vadnay László apában, s a „puritánasszony” édesanyában s körülmé­nyeikben minden úgy munkálkodott, hogy fiuk a leggondosabb nevelést kapja. Életrajzi utalások hol „gentry”, hol „előkelő” epiteton­­nal ruházzák föl a családot. Nem kell tőle tartani. Károlyt a koraifjúság oly áramkörbe kapcsolja, mely helyes egyensúlyérzéket ad neki egy életre. Mi volt a varázslat? A fran­cia forradalom eszméire s a demokratikus haladásra esküsző Vadnay-fiúk, nagybátyjai és Petőfi Sándor. Vadnay Károly két írása is, Az Avas alatt és A mi bálványunk föleleveníti a nagy na­pot, egész pontosan 1847. július 8-t, amikor a mai Tanácsház tér 7. számú Vadnay-házban személyesen is találkozhatott a költővel. Sőt egyazon kocsiban utazhatott vele Diósgyőrbe és Hámorba is ugyanaznap délutánján. Egy életre vésődik be agyába az a 14 szó, amit a költő közvetlenül hozzá intéz. A református főgimnázium tanára, Osváth Gedeon már elhintette tanítványai körében a Petőfi-szeretet magvát, verseit olvasta föl az órákon, Károly a költő kis kötetét örökösen magával hordta a szíve fölötti zsebében. Milyen volt ez az örökké lobogó, szenvedé­­lyes ifjú? Mikszáth szerint ilyen: „...Egy nyomott, körteképű, hirtelenszőke, sőt az iga­zat megmondva véres hajú, világoskék szemű, csúnya fiú lapdázott az Avason és az Avas alatt Miskolcon, amikor a függetlenségi harc kiütött.” (Mikszáthnak igaza lehetett, mert Vadnay egyik szerkesztőségi munkatársa is ezt jegyzi le róla: Nem volt szép ember és ismerni kellett, hogy rokonszenvessé legyen a „csúnya, vörös ember”.) A pesti forradalom híre két nap múltán ér­kezik meg Miskolcra. Az ifjúság, a Vadnay, Kún, Szűcs, Pompéry, Pista családok fiai uj­­jongva ünnepelnek s a fura­ képű Károly is együtt úszik a boldog áradással. De nem csak ezt teszi, sokkal többet ennél: tizenhatéves fővel — tilalmak ellenére — elmegy katoná­nak. A haza hívó szava előbbre való a szü­lői parancsszónál is — ezt érezheti. Minden ütközetben ott van, végül elfogják s kényszerszolgálatra sorozzák az osztrák hadseregbe. Tirolba, majd Itáliában szolgál. A tüneményes gyorsasággal főhadnaggyá elő­lépett ifjú közlegény lesz. Sőt valójában en­nél is rosszabb: hadifogoly. Tűrni kell a bün­tetést s végezni a legalpáribb munkát. Ra­detzky kijárja, hogy a nyolc évre szabott íté­letből hetet elengedjenek neki és társainak, „hiszen még gyerekek...” Azonban az egy év is csaknem életét követeli Vadnaynak: levél­ben tiltakozni merészel a honvédek megboto­­zása ellen! Rapajcs nevű őrnagya menti meg a haláltól; nem egy írásában hálával adózik emlékének. 1851-ben kerül haza. A borzalmas témát negyven évig hordja magában, míg megírja A besorozott címmel. Műfaj szerint — külföldi példák nyomán — munkáját „story”-nak nevezi, önéletírás, kor­rajz inkább. Tompa Mihály biztatására verselgetni kezd. Sugár Kálmán álnévvel a Hölgyfutár hozza is poémáit, igazán jót, egyet, a Kikeletkor cí­műt. Aztán Tóth Kálmán csöndesen eltaná­csolja a versírástól. Lázongás s csalódottság nélkül hagyja abba. Arany, Tompa, Vajda ak­kora árnyékot vetnek, melyben ő „nem tud meglátszani.” Figyelme a próza felé fordul. Huszonkét éves, amikor Pestre megy ama szent elhatározással, hogy az „akkor legfüg­getlenebb, bár egyszersmind a legzaklatottabb pálya szolgálatában íróul szegődjön.” Elbeszé­léseket ír, továbbra is a Hölgyfutárba­n, nem sok eredménnyel. Az eredetiség hiánya — mint a versnél — itt is előszökik. Jókai s a francia romantikus írók hatásától jó ideig nem tud szabadulni. E görcsöt némileg fölold­ja később két nagy angol kortársa, Thackeray és Dickens műveinek olvasása, tanulmányo­zása. Kisded történeteket, soványakat, ösztövére­­ket les el az életből, szinte kivétel nélkül a felső és közép­osztályokéból s majd mindig érzelgősöket. Ezeket aztán szépen, egyszerűen leírja. Úgy tűnik — olvasva — e történetecs­­kékhez semmit hozzá nem ad s el sem vesz, íróként is tehát nem formálja nyersanyagát. Figurái az igazi szenvedélytől mentesek, az álszenvedély pedig gyakran nem egyéb, mint unott nyavalygások áradása. S mert nincs igazi szenvedély, konfliktusok sem lehetnek. Ami cselekményben, lélekrajzban egy-egy kurta elbeszélésnél netán elégséges, semmi­képp nem az a regénynél. Vadnay beleesett e csapdába is. „Beszélyeit”, elbeszéléseit bővebb lére eresztette s lett belőlük — hite szerint — „regény”. Igaza volt Csorba Zoltánnak: Vad­nay regényeinek főhibája az ötlettelenség. De végzetesnek érzem az író ama fogyatékossá­gát is, hogy egyetlen szálon szövi, gombolyít­ja az eseményt, lemondva a szélesebb réteg­ábrázolás lehetőségéről, mintegy kizárva a mélyben kavargó, igazi konfliktusoknak a re­génytől méltán elvárt izgalmait. Nem mondhatnék, hogy csügg az ámulattól felső és középosztályhoz tartozó figurái hűvös előkelőségén, nem vágyik várszerű kastélyaik mahagóni bútorai közé, — mégis róluk írt, erre volt igény. Minden rendű és rangú olva­só részéről. (Ahogy évtizedek múlva a városi cselédlányoknak Courth-Mahler regényeire.) Vadnay írói nevét már első regényével, A kis tündérrel megalapozta. A regény, inkább a kelleténél hosszabbra nyújtott elbeszélés, igen népszerű lehetett korában, Mikszáth so­rozatában négy és fél évtized múltán ismétel­ten kiadta. A vérszegény mese nem több, mint egy fiatal lány szerelmi kálváriája. A konflik­tus egy fogadalom betartása s a megérkezett igazi szerelem között feszül, hogy halálba tor­kolló tragédiává súlyosodjék. A regény stílusát már Szász Károly is el­avultnak tartotta. Ráadásul a kis tündér — koravén — úgy gondolkodik, elmélkedik, hogy egy bölcs férfiúnak dicséretére válnék. A hős­nő szentimentalizmusával mintha egy leányba oltott Werther lenne. Kárpótlásul a borsodi nyelv jó ízét élvezhetjük a lapokon. Az Eszter-t szerzője „egyszerű történet”-nek nevezi. Az is. Cselekményében nem több, mint hogy a szép kardalnoknő rádöbben tehetség­hiányára s inkább a szerelmet, házasságot, a „házierények” gyakorlását vállalja. Érzékletes képet kapunk viszont a kardalnoknő csöppet sem irigylésre méltó erkölcsi és anyagi hely­zetéről. Épp ez a korszak teremti meg e pá­lyát, sorsot, a — későbbi nevükön kóristanők — féltehetségek reménytelen küzdelmét az érvényesülésért. A regény két férfialakja, egy író és drámaíró-költő lombikban előállított figurák, meglehetősen élettelenek. (S Gerendi Vilmosban, a szerkesztőben az elszegényedett vidéki nemes család sarjában, aki jogot jött tanulni Pestre s hevesen így kiált föl: „Ez a pálya nem az én pályám!” — az olvasó aka­ratlanul is a szerzőt véli fölfedezni. Négy év múltán újabb regénnyel jelentke­zik Vadnay, a négykötetes Eladó lányokkal. Itt már nem annyira a „hősnők” vívják vég­telennek tűnő szívbéli csatáikat, de egymás­sal szembenálló családjaik, az Überallok és Gáboryak. A szélesebbre húzott mezőny mó­dot ad az írónak az ábrázolás színesítésére. Szerkezetileg is jobban komponál. Elég meg­bízható kénét kapunk a kor elszegényedett úri és épp fölkapaszkodó polgári családok életé­ről. Olykor társadalmi kritikával, iróniával, ábrázolási és stílusbravúrokkal. A jó család­rajzok mellett a voltaképpeni hősnők, a csa­ládok lányai ezúttal is vértelen figurák. Sem nem rangosabb, sem nem gyöngébb ennél az 1878-ban megjelent A rossz szomszéd. Hogy Vadnayt a tizenhat év körüli lányok (a magyar nyelvbe is jól fölszívódott szóval: backfish­-ok) írójának tartották, jórészt en­nek a regényének köszönhette. A két egymást ki nem álló szomszéd életben maradó egyike, Szántó Miklós uram majdhogy kedvtelve nézi ablaka függönye mögül szomszédja temetését. „Legalább azt az egyet megértem, hogy to­vább élek nála” fölkiáltással. S gyermekeik holmi szerelmi akadályverseny győzteseiként lesznek egymáséi. Ezzel azonban nincs vége. Látva a látandókat Szántó Miklós zokogva hal meg a „rossz szomszéd” sírjára borulva. Komolyabb társadalmi hátteret rajzolva a korábbiaknál s eseményekben is bővelkedőbb az 1895-ben megjelent Immaculata grófné. Bi­zonyára ez Vadnay legkülönb regénye. A haj­dani ágyasból hitves, férje halála után, máso­dik férje oldalán pedig grófné vallásba, kari­­tászba, kegyeskedésbe ássa magát. Mint Vadnay többi hősnője, ő is légiesen könnyed teremtéssé alakul át szemünk láttára — míg amazok kezdettől ilyenek. Első férje, kinek korábban ágyasa volt, még kövérebb, puhányabb, zsírosabb bő­rű, még sűrűbb vérű s korlátoltabb, mint a Vadnay-regények többi ellenszenves férfifi­gurái. Nem volt még az író oly bátor,a kor­ 25

Next