Napjaink, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-06-01 / 6. szám
A nagyok árnyékában Vadnay Károly születése 150. évfordulóján A reformkortól a századfordulóig Miskolc és Borsod részt kért és kapott az országos, „nagy” politikából és irodalomból. Fiai, szülöttei révén. E vonulatot ott Szemere Bertalan s Palóczy László, itt Lévay József, Vadnay Károly és Kiss József neve jelzi. Közülük Vadnay Károlyról szinte semmit sem tudunk. Árnyékban volt mindig. Életében épp úgy, mint azt követően. Nem volt mellőzött, vagy föl nem ismert zseni. Most, hogy április 28-án születésének 150. évfordulójához érkeztünk, illő tán, hogy kissé megismerkedjünk vele. Pontosabban: szerteágazó tevékenységével. Az ügyvéd, szabadelvű politikus, miskolci országgyűlési képviselő — mellesleg jeles amatőr nyelvész Vadnay László apában, s a „puritánasszony” édesanyában s körülményeikben minden úgy munkálkodott, hogy fiuk a leggondosabb nevelést kapja. Életrajzi utalások hol „gentry”, hol „előkelő” epitetonnal ruházzák föl a családot. Nem kell tőle tartani. Károlyt a koraifjúság oly áramkörbe kapcsolja, mely helyes egyensúlyérzéket ad neki egy életre. Mi volt a varázslat? A francia forradalom eszméire s a demokratikus haladásra esküsző Vadnay-fiúk, nagybátyjai és Petőfi Sándor. Vadnay Károly két írása is, Az Avas alatt és A mi bálványunk föleleveníti a nagy napot, egész pontosan 1847. július 8-t, amikor a mai Tanácsház tér 7. számú Vadnay-házban személyesen is találkozhatott a költővel. Sőt egyazon kocsiban utazhatott vele Diósgyőrbe és Hámorba is ugyanaznap délutánján. Egy életre vésődik be agyába az a 14 szó, amit a költő közvetlenül hozzá intéz. A református főgimnázium tanára, Osváth Gedeon már elhintette tanítványai körében a Petőfi-szeretet magvát, verseit olvasta föl az órákon, Károly a költő kis kötetét örökösen magával hordta a szíve fölötti zsebében. Milyen volt ez az örökké lobogó, szenvedélyes ifjú? Mikszáth szerint ilyen: „...Egy nyomott, körteképű, hirtelenszőke, sőt az igazat megmondva véres hajú, világoskék szemű, csúnya fiú lapdázott az Avason és az Avas alatt Miskolcon, amikor a függetlenségi harc kiütött.” (Mikszáthnak igaza lehetett, mert Vadnay egyik szerkesztőségi munkatársa is ezt jegyzi le róla: Nem volt szép ember és ismerni kellett, hogy rokonszenvessé legyen a „csúnya, vörös ember”.) A pesti forradalom híre két nap múltán érkezik meg Miskolcra. Az ifjúság, a Vadnay, Kún, Szűcs, Pompéry, Pista családok fiai ujjongva ünnepelnek s a fura képű Károly is együtt úszik a boldog áradással. De nem csak ezt teszi, sokkal többet ennél: tizenhatéves fővel — tilalmak ellenére — elmegy katonának. A haza hívó szava előbbre való a szülői parancsszónál is — ezt érezheti. Minden ütközetben ott van, végül elfogják s kényszerszolgálatra sorozzák az osztrák hadseregbe. Tirolba, majd Itáliában szolgál. A tüneményes gyorsasággal főhadnaggyá előlépett ifjú közlegény lesz. Sőt valójában ennél is rosszabb: hadifogoly. Tűrni kell a büntetést s végezni a legalpáribb munkát. Radetzky kijárja, hogy a nyolc évre szabott ítéletből hetet elengedjenek neki és társainak, „hiszen még gyerekek...” Azonban az egy év is csaknem életét követeli Vadnaynak: levélben tiltakozni merészel a honvédek megbotozása ellen! Rapajcs nevű őrnagya menti meg a haláltól; nem egy írásában hálával adózik emlékének. 1851-ben kerül haza. A borzalmas témát negyven évig hordja magában, míg megírja A besorozott címmel. Műfaj szerint — külföldi példák nyomán — munkáját „story”-nak nevezi, önéletírás, korrajz inkább. Tompa Mihály biztatására verselgetni kezd. Sugár Kálmán álnévvel a Hölgyfutár hozza is poémáit, igazán jót, egyet, a Kikeletkor címűt. Aztán Tóth Kálmán csöndesen eltanácsolja a versírástól. Lázongás s csalódottság nélkül hagyja abba. Arany, Tompa, Vajda akkora árnyékot vetnek, melyben ő „nem tud meglátszani.” Figyelme a próza felé fordul. Huszonkét éves, amikor Pestre megy ama szent elhatározással, hogy az „akkor legfüggetlenebb, bár egyszersmind a legzaklatottabb pálya szolgálatában íróul szegődjön.” Elbeszéléseket ír, továbbra is a Hölgyfutárban, nem sok eredménnyel. Az eredetiség hiánya — mint a versnél — itt is előszökik. Jókai s a francia romantikus írók hatásától jó ideig nem tud szabadulni. E görcsöt némileg föloldja később két nagy angol kortársa, Thackeray és Dickens műveinek olvasása, tanulmányozása. Kisded történeteket, soványakat, ösztövéreket les el az életből, szinte kivétel nélkül a felső és középosztályokéból s majd mindig érzelgősöket. Ezeket aztán szépen, egyszerűen leírja. Úgy tűnik — olvasva — e történetecskékhez semmit hozzá nem ad s el sem vesz, íróként is tehát nem formálja nyersanyagát. Figurái az igazi szenvedélytől mentesek, az álszenvedély pedig gyakran nem egyéb, mint unott nyavalygások áradása. S mert nincs igazi szenvedély, konfliktusok sem lehetnek. Ami cselekményben, lélekrajzban egy-egy kurta elbeszélésnél netán elégséges, semmiképp nem az a regénynél. Vadnay beleesett e csapdába is. „Beszélyeit”, elbeszéléseit bővebb lére eresztette s lett belőlük — hite szerint — „regény”. Igaza volt Csorba Zoltánnak: Vadnay regényeinek főhibája az ötlettelenség. De végzetesnek érzem az író ama fogyatékosságát is, hogy egyetlen szálon szövi, gombolyítja az eseményt, lemondva a szélesebb rétegábrázolás lehetőségéről, mintegy kizárva a mélyben kavargó, igazi konfliktusoknak a regénytől méltán elvárt izgalmait. Nem mondhatnék, hogy csügg az ámulattól felső és középosztályhoz tartozó figurái hűvös előkelőségén, nem vágyik várszerű kastélyaik mahagóni bútorai közé, — mégis róluk írt, erre volt igény. Minden rendű és rangú olvasó részéről. (Ahogy évtizedek múlva a városi cselédlányoknak Courth-Mahler regényeire.) Vadnay írói nevét már első regényével, A kis tündérrel megalapozta. A regény, inkább a kelleténél hosszabbra nyújtott elbeszélés, igen népszerű lehetett korában, Mikszáth sorozatában négy és fél évtized múltán ismételten kiadta. A vérszegény mese nem több, mint egy fiatal lány szerelmi kálváriája. A konfliktus egy fogadalom betartása s a megérkezett igazi szerelem között feszül, hogy halálba torkolló tragédiává súlyosodjék. A regény stílusát már Szász Károly is elavultnak tartotta. Ráadásul a kis tündér — koravén — úgy gondolkodik, elmélkedik, hogy egy bölcs férfiúnak dicséretére válnék. A hősnő szentimentalizmusával mintha egy leányba oltott Werther lenne. Kárpótlásul a borsodi nyelv jó ízét élvezhetjük a lapokon. Az Eszter-t szerzője „egyszerű történet”-nek nevezi. Az is. Cselekményében nem több, mint hogy a szép kardalnoknő rádöbben tehetséghiányára s inkább a szerelmet, házasságot, a „házierények” gyakorlását vállalja. Érzékletes képet kapunk viszont a kardalnoknő csöppet sem irigylésre méltó erkölcsi és anyagi helyzetéről. Épp ez a korszak teremti meg e pályát, sorsot, a — későbbi nevükön kóristanők — féltehetségek reménytelen küzdelmét az érvényesülésért. A regény két férfialakja, egy író és drámaíró-költő lombikban előállított figurák, meglehetősen élettelenek. (S Gerendi Vilmosban, a szerkesztőben az elszegényedett vidéki nemes család sarjában, aki jogot jött tanulni Pestre s hevesen így kiált föl: „Ez a pálya nem az én pályám!” — az olvasó akaratlanul is a szerzőt véli fölfedezni. Négy év múltán újabb regénnyel jelentkezik Vadnay, a négykötetes Eladó lányokkal. Itt már nem annyira a „hősnők” vívják végtelennek tűnő szívbéli csatáikat, de egymással szembenálló családjaik, az Überallok és Gáboryak. A szélesebbre húzott mezőny módot ad az írónak az ábrázolás színesítésére. Szerkezetileg is jobban komponál. Elég megbízható kénét kapunk a kor elszegényedett úri és épp fölkapaszkodó polgári családok életéről. Olykor társadalmi kritikával, iróniával, ábrázolási és stílusbravúrokkal. A jó családrajzok mellett a voltaképpeni hősnők, a családok lányai ezúttal is vértelen figurák. Sem nem rangosabb, sem nem gyöngébb ennél az 1878-ban megjelent A rossz szomszéd. Hogy Vadnayt a tizenhat év körüli lányok (a magyar nyelvbe is jól fölszívódott szóval: backfish-ok) írójának tartották, jórészt ennek a regényének köszönhette. A két egymást ki nem álló szomszéd életben maradó egyike, Szántó Miklós uram majdhogy kedvtelve nézi ablaka függönye mögül szomszédja temetését. „Legalább azt az egyet megértem, hogy tovább élek nála” fölkiáltással. S gyermekeik holmi szerelmi akadályverseny győzteseiként lesznek egymáséi. Ezzel azonban nincs vége. Látva a látandókat Szántó Miklós zokogva hal meg a „rossz szomszéd” sírjára borulva. Komolyabb társadalmi hátteret rajzolva a korábbiaknál s eseményekben is bővelkedőbb az 1895-ben megjelent Immaculata grófné. Bizonyára ez Vadnay legkülönb regénye. A hajdani ágyasból hitves, férje halála után, második férje oldalán pedig grófné vallásba, karitászba, kegyeskedésbe ássa magát. Mint Vadnay többi hősnője, ő is légiesen könnyed teremtéssé alakul át szemünk láttára — míg amazok kezdettől ilyenek. Első férje, kinek korábban ágyasa volt, még kövérebb, puhányabb, zsírosabb bőrű, még sűrűbb vérű s korlátoltabb, mint a Vadnay-regények többi ellenszenves férfifigurái. Nem volt még az író oly bátor,a kor 25