Napjaink, 1983 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1983-01-01 / 1. szám
I FECSKE CSABA VERSEI Haza kell mennem Haza kell mennem, ha már a szívem — de kopott, elnyűtt batyu — álmok szennyes fehérneműivel teli, haza az ismerős úton, krákogó, prüszkölő busszal, ösztövér dombok között falumba, a csöndesen kérődző holdszarvú este homlokához hajolni, míg duzzadt tőgyéből a völgy fajtájába csurog a fény; úgy fogadni apám kezét kezembe, röstelkedve, mintha ajándék volna, meg nem érdemelt jutalom; anyám szemhéja pólyába bugyolál, koravén, ráncos csecsemőt, kinek szeme mint üvegcserép, homlokukra karcolja sorsát Tekintetük tornácán a lélek könyököl, várva jó időt, mosolyt, ismerőst, és égen csavargó madarat, mely ismeri a magasságok hűvös titkait Haza kell mennem újra, mindig, ha már szavak salakfüstjétől fuldoklok, ha már csak kormozok, nem égek kézbe fogni a baltát a csűrben, lehallgatni a tücsök morse-jeleit melyekkel a gyerekkor üzen a jelen frontvonalai mögül; haza, ahola keréknyomok hajszálereiben — esővíz — a mindenség vére folydogál, s a tócsák zavart szemében sem mocskolódik be az ég Haza, emlékek meleg istállóiba, kocsmába ülni este, ahol az idős férfi markában a pohár, mint ökre nyakán a járom Barázdát húz az ujj az asztalon, szeme égboltján madár cikkan át; kérdéseimmel — harkály a fát — életük kérgét kopogtatom, hol bántja féreg a rostokat? s mint sötét szobában fölgyulladó villanyégő, kifényesedik szívem, ha jó hír, ha öröm törli a lábát küszöbük előtt Ritkuló lombot, látom őket, népemet Egy arcujjaimmal kitapintott erezetű levél megint lepergett, kövérszik alant az avar, talpamnak súgja alulról amit amúgy is tudok Haza, haza kell mennem Vakfolt A fák közt, hol az éj suhog s félre ejti a rigó a törékeny csontú éneket, nevemen szólítanak, de a hang mögött senki, csak az üresség fehér mosdókagylója, melyben a szél mossa kezét a szél A miskolci szobor helyett * Arany és felvidéki barátai Az 1843—49-es szabadságharc eltiprása után tizenkét esztendővel, 1861-ben, az alkotmányosság biztató reményeivel eltelve, Miskolc város egyik országgyűlési követe, a ház korelnöke, Palóczy László képviselői hivatása teljesítése közben hunyt el. A képviselői kar szeniorénak halála mély részvétet váltott ki az egész ország lakosságából, s legnagyobb költőnk, Arany János sem tudta némán nézni a reformkori küzdelmek ily kiváló harcosának hirtelen halálát, s epigrammával búcsúztatta az elhunytat: Menj fáradt veterán, egy nemzet látta halálod, közben fegyverrel, harczon elesni dicső. S a költő két évtizeddel később követte Palóczyt azon az úton, ahonnan nem lehet soha visszatérni. Búcsúztatása az egész ország ügye volt. S épp száz esztendeje jegyezte be naplójába Szűcs Sámuel, Miskolc tudós krónikása. October 15-én lepleztetett le Petőfi Sándor szobra Budapesten, s ez ünnepélyt nem sokára nagy gyász követő. Arany János jeles költőnknek Budapesten october 22-én történt halála folytán . .. Három hét sem telt el, Borsod vármegye közgyűlési jegyzőkönyvben örökítette meg a haza legnagyobb költőfia elhunyta feletti fájdalmát, s ugyanitt elhangzott a később jóvá is hagyott javaslat, hogy állítsanak szobrot Miskolcon Arany János emlékére, s a város azonnal tisztes összeget szavazott meg a készítendő szoborra. Miért ez a „sietős” kegyeletadás? Ki vagy kik mozgatták ennyire gyorsan Arany borsodi, miskolci kultuszának az ügyét? Ha csak neveket említek, azokét, akik mindennapjaikat a mai közigazgatási határok közé szabott megyében, az egykori Abaújban, Gömörben, Zemplénben, Borsodban töltötték, s kapcsolatukat Arany Jánossal életük végéig megőrizték, azonnal megértjük a tiszteletreméltóan gyors igyekezetét. A Toldi költője számos levelet váltott Tompa Mihállyal, még többet Lévay Józseffel, a megye későbbi főjegyzőjével, szerkesztői kapcsolatban állt a sárospataki professzorral, Erdélyi Jánossal. Heilprin Mihály, a miskolci nyomda tulajdonosa ajánlatott tett neki a Toldi szerelme kiadására, s ezt az akkor ismert nevű poéta, a vattai Tóth Endre közölte vele levélben. Bizony Tamás, a város képviselője Nagykőrösön látogatta meg, Horváth Lajos ismerettsége még nagyszalontai eredetű. S legjobb barátai közül ketten, Tompa és Lévay éltek a megyében, így hát nem csodálkozhatunk azon, hogy a gyászlobogót jóformán még be sem vették a házak homlokzatáról, s a vármegyei közgyűlés, az úgynevezett évnegyedes közgyűlés máris jóváhagyta, talán az országban elsőként a javaslatot, hogy Aranynak szobra legyen Miskolcon. . . .mi sohasem láttuk egymást az életben, s rövid idő alatt megbarátkoztunk ... 1850 júniusának legelején írta Arany János Tompának ezeket a sorokat. Soha nem találkoztak még, pedig már tíz esztendeje leveleztek. Ismeretségük 1840 júniusában kezdődött. Az élő irodalom s az egymásnak küldött levelek fűzték egyre szorosabbra barátságuk szálait. Volt egy közös barátjuk, Petőfi Sándor, s azt soha nem adta meg nekik a sors, hogy hárman együtt találkozhattak volna. Pedig Tompa oly kedves színekkel írja le vágyálmát egyik levelében: ... Pesten karöltve sétálgatván Sándorral, egyikünk szól: tudod-e te, ki hiányzik közülünk? a másik felekt: Arany Jancsi! és igazuk volt; hiányzottál közülünk éppen úgy, mint én közületek most, midőn együtt valátok; és ha csak mindhárman együtt nem leszünk, hiányos lesz a társaság ... Tompa és Arany levelekkel induló, mélyülő barátságát nagyobbára csak az egyik fél, Tompa leveleiből ismerhetjük meg. A szalontai jegyző ugyanis megőrizte költőbarátja Bejéről, Kelemérről küldött írásait, az oda Nagyszalontáról érkező levelek azonban elvesztek, de még így is világosan érthető a három jóbarát egymáshoz fűződő kapcsolata. Arany János központi, közvetítői, olykor békítő szerepet vállalt. Amikor Petőfi nem ír Tompának, Arany számol be barátjuk viselt dolgairól, házasságkötéséről, Júlia ifiasszonyról, s arról is, hogy az após és a hirtelen haragú vő nem nézték egymást túlságosan jószemmel. Tompa meg önmagáról mond el mindent, azt is, hogy még mindig nem nősült meg, talán azért, mert még igazából szerelmes sem tudott lenni, meg azért is, mert egy kicsikét mindig is tartott a szebbik nemtől. Egyedül van, írja is Szalontára: ... társaságom ... ugyan lehetne a vidéken és faluban, ha akarnám, de nekem nem kell; saját tűzhelyünk boldogsága az csak, mit igazán boldogságnak lehet nevezni... S Arany csak türelmesen olvassa sértődékeny, gömöri barátja keserű sorait. Ő vigasztalja a papot, s nem fordítva, ahogyan ez rendjén len-25