Napjaink, 1985 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1985-12-01 / 12. szám

A Napjaink 1985. 6. és 7. számában jelent meg Grandpierre K. Endre „történelmi nyomozása”, A tatárjárás titkai, avagy: Béla király menekülése címmel. Utóbb a 9. számban „válasz helyett olvasói levelekre” apropójából egy terjedelmes újabb eszmefuttatást olvashattunk „Tatárjárásról, magyar—lengyel barátságról” címmel. Mindezek kitesznek vagy 3 ívet, 15 jókora nyomtatott oldalt. Történelmi téma talán még sohasem kapott ekkora terjedelmet a lap hasábjain ... A tatárjárás históriáját minden iskolásgyermek ismeri, mondhatni századok óta szinte változtatás nélkül olvasható a tankönyvekben csakúgy, mint Magyarország története különféle feldolgozásaiban. A lényeg néhány mondatba belefér: 1241-ben, éppen akkor, amikor a fiatal magyar király, IV. Béla és a főurak között egyre élesedő ellentét dúlt, támadtak az országra a tatárok. A zűrzavart csak fokozta a kunok befogadása és a hadvezéri erényekkel nem büszkélkedő király végül katasztrofális vereséget szenvedett a Sajó partján, Muhi falu közelében. A király szerencsésen megmenekült, de az országot kényük-kedvük szerint pusztíthatta a vad ellenség. Mikor váratlanul elvonultak, nem maradt más utánuk, mint felégetett, kifosztott települések, a megművelt földek helyén vadon. Az ország lakossága megtizedelődött. IV. Béla visszatérve erélyes kézzel fogott az újjáépítéshez. A kihalt vidékeket — főleg külföldről jövő, idegenajkú telepesekkel — benépesítette, a tatárok ellen várakat emeltetett, s néhány évtized alatt talpraállt az ország, s ellent tudott állni az újabb, 1285-ben bekövetkező tatár betörésnek. IV. Bélát ezért méltán nevezhetjük második honalapítónak. Eddig a történet, amit a nagyobb történeti feldolgozások drámaivá és életszerűvé tettek a tatár fogságot is szenvedett pap, Rogerius „Siralmas énekének” hosszasan idézett részletei, vagy Tamás spalatói esperes krónikájának hasonló sorai. A tatárföldet megjárt Piano Garpini és a tatárokról tudósító magyar szerzetes, Julianus írásai, meg néhány tucat fennmaradt oklevél, illetve levél parafrázisa lényegében máig is valamennyi történelmi feldolgozás, beleértve az új, tízkötetes Magyarország története vonatkozó részét is. Több mint fél évszázada jelent meg az utolsó monografikus feldolgozás a tatárjárásról, az azt megelőző 1856- ban. Igaz ugyan, hogy összefoglaló művekben természetesen nem hiányzott az események leírása, és mintegy két tucatnyi tanulmányt is letehetünk a két monográfia mellé, egészében azonban az igencsak kevés. A tatárok és Muhi körül egyébként sem csaptak össze a történettudomány berkein kívül és belül szikrázóan az indulatok, mint például a mohácsi csata esetében még napjainkban is. Mohács történelmi emlékhely, ahol monumentális emlékművet emeltek a négyszázéves évfordulóra. Keresték a csatahely halottait (egy részüket meg is találták) s a négyszázötvenedik évfordulóra egész nemzeti történelmi emlékparkot alakítottak ki. Muhi emléke csöndesen szunnyadt. Maga a jelképpé vált településnév is puszta fogalommá vált, mert a mezővárossá gyarapodott falu elpusztult a török idők viharában. A szomszédos Poga nevű település csak 1928-ban kapta a Muhi nevet. De ezt a tényt a környékbelieken kívül alig tudja valaki. A muhi csata hétszázadik évfordulója a II. világháború időszakára esett. A muhi csata emléknapján lépte át a magyar honvédsereg a jugoszláv határt — néhány nappal Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága után. Két és fél hónappal később még katasztrofálisabb katonai lépés következett: a Szovjetunió megtámadása. Tehát ez az idő mindennek kedvezett, csak éppen a Muhira való emlékezésre nem. Az ország vezetése egyelőre a politikai és katonai sikerek mámorában élt, s ugyan ki törődött egy hétszáz esztendeje elvesztett csatával... Muhi ugyan egy egyszerű emlékművet kapott, s egy kisebb ásatás Muhi mezőváros maradványait is megtalálta, de ennek csak szőkébb, helyi visszhangja volt. A régészeti leletek még évtizedekig porosodtak a miskolci múzeumban, anélkül, hogy valaki is kézbe vette volna azokat. A hétszázhuszonöt éves évforduló sem mozgatott meg senkit. S amikor, amikor az 1980- as évek elején néhány fiatal fafaragó elhatározta, hogy valamiféle emlékművet készít, az engedélyre illetékes különböző fórumok határozatlanná váltak. Végül, szinte titokban, szántó illegálisan, mintegy megtűrve, a leninvárosi út muhi elágazásánál álló csárdánál álló halomra fölkerült néhány kopjafa, ami tekinthető emlékhelynek, emlékműnek. Azóta csend és hallgatás. Az arra járók szeme megszokta a látványt, tudomásul veszik a faragott fákat, akárcsak az útjelzőket.. . Ilyen előzmények után érthető, hogy Grandpierre K. Endrének a Napjainkban közölt, terjedelmes írása nem mindennapi eseménynek számít. Némi rezignációval jut eszembe, hogy mikor a muhi emlékhely ügy még napirenden volt, úgy tervezték, egy kis leporellót is megjelentetnének, amit a csárdában árulnának. Megírtam a nyúlfarknyi szöveget, a leporelló-ügy azonban még megvalósulása előtt közönybe fulladt. Azóta más témák és egyéb napi gondok miatt a tatárjárás témája csak néhányszor ötlött fel eszembe. Igaz ugyan, hogy egy tanulmányban igyekeztem a több mint hét évszázados eseményeket új megvilágításba helyezni, no de ez eléggé eldugott helyen, a Túrkevei Múzeum emlékkönyvében jelent meg (1981-ben), s még a szűkebb szakmai körök előtt is úgyszólván ismeretlen — és visszhangtalan — maradt. Akkor is felkérésre — Dankó Imre szíves unszolására — vállalkoztam, hogy keresek valami megírható témát, most is a véletlen — Grandpierre K. Endre vitára ingerlő sorai — késztettek arra, hogy papírra vessem mindazt, amit úgy érzek, kár lenne magamban tartani. Szeretném tehát gondolataimat megosztani mindazokkal a tisztelt olvasókkal, akik figyelmükre méltatják a lapot, s benne ezt az írást! Mindenekelőtt szeretném azt leszögezni, hogy jelen írásom műfaját és jellegét tekintve nem kritika vagy vitairatként viszonyult Grandpierre K. Endre írásához. Hogy miért nem, azt a következőkben szeretném megmagyarázni: Grandpierre K. Endre „történelmi nyomozás” alcímet viselő esszéje a történelem hiteles ábrázolását tűzte ki célul. Valójában azonban — történész szemmel nézve — heterogén mű. Hiteles történeti forrásokat használ ugyan (bár sok esetben a források pontos megjelölése hiányzik), azonban egyes események leírása nem tudományos, hanem szépírói ihletésű. A tudományos és az írói ábrázolás között pedig — a tudomány szemszögéből nézve — jókora szakadék tátong. Az irodalom fogalomkörébe tartozó epikai hitel ugyanis merőben különbözik a történelmi hitelességtől. Az író ugyanis sokkal szabadabban bánhat a tényanyaggal, mint a történész. Az irodalmi lexikon megfogalmazása szerint az alkotó akkor tehet szert epikai hitelre, „ha nem bízza magát pusztán képzeletére, hanem a nemzeti köztudatban élő mozzanatokból, ismert történelmi adatokból, mondákból, néphagyományokból indul ki, s ezeket egészíti ki és alakítja át fantáziája segítségével”. Tehát az író egy valószerűnek ható történetet formál meg, olyan históriát mond el, ami megtörténhetett. A történész szabadsága ennél jóval szűkebb: csak azt írhatja le, ami valóban megtörtént, vagy megtörténte szigorúan tudományos módszerű következtetések alapján erősen valószínűsíthető. Tehát Grandpierre K. Endre amennyiben szépírói módszerekkel novellaként vagy regényként formálja meg a tatárjárás időszakát, s állítja elénk főszereplőit, alkotását elsősorban az irodalom mérlegén kell értékelnünk. Ha azonban az általa leírtakat, mint a valóságos történelem tükörképét akarja elfogadtatni, arra — jelen megfogalmazását olvasva — határozottan nemet kell mondanom. Jókai, Mikszáth, Móricz történelmi regényei például sok vonatkozásban jelentősen eltérnek a valóságos történeti tényektől. Alkotóik azonban nem is pályáztak történetírói babérokra. Nem a történettudomány, hanem az irodalom szabályait érezték magukra nézve kötelezőnek, s írtak remekműveket. A történész munkája azok közé a tevékenységek közé tartozik, amelyik a nem szakemberek jelentős hányada felfogása szerint könnyen elsajátítható. Hiszen mit is kell csinálni: el kell olvasni a kiadott forrásokat (esetleg néhány kiadatlant is); logikailag végig kell gondolni, mit írtak az egykorúak, s hogyan értelmezték őket az eddigi történészek, s meg kell vizsgálni, hogy lehetséges-e az addigitól eltérő magyarázat, illetve értelmezés. Máris megnyugtathatjuk a tisztelt olvasót, hogy igen sokfajta értelmezés lehetséges. Minél kisebb a történeti kutatásban való jártassága a magát „kutatónak” tartó egyénnek, annál több „meglepő” felfedezést tehet... Csak az a bökkenő, hogy az „eredetinek” ható felismerések többsége a tudomány törvényei szerint bizony nemigen állja meg a helyét. A történeti források összegyűjtése, megszólaltatása, értelmezése ugyanis csak látszólag egyszerű dolog. A módszeres képzés — a „diploma” — hiánya igencsak visszaüt. Az egyes történeti korszakok forrásanyaga is merőben különböző. Egészen más módszerekkel kutatható a római kor, a középkor, az újkor forrásanyaga, sőt például a XX. századot tekintve egy kormányhivatal történetének feldolgozása egészen más forráskritikai fogások alkalmazását követeli meg, mint az illegális munkásmozgalomé. Az alapelvek, az alapszabályok azonosak természetesen, de a módszertani finomságok más és más irányultságúak. A forráskritikának a következő fő kérdésekre kell választ adnia: mikor keletkezett egy az adott forrás, milyen célt szolgált, hite " ‘ A tatárjárás (A történész szemével)