Napkelet, 1922 (3. évfolyam, 1-15. szám)
1922-01-15 / 1. szám
felkiáltójelként feketelő hús ciprusok, széles koronája magas pínták. Az áprilisi holdfényben megvillan egy vörös cseréptető, valahonnan valahogy egy toronykereszt és a tengerbe nyúló mólók fehérsége. A láthatár peremén, ahol a tenger mély kék színét sápadtá szívta az ég víszfénye, Caprí zöld szigete óriás delfinként úszik Sorrentó felé, körülötte apró halászbárkák. Posilippó felől lassan közeledik egy nagy hajó. Valahol, nem tudni hol, talán a sötét és ódon Castello- Ovo őrsége mellett, árva-hús csimpája sír elcsukló szomorúsággal hazavágyó katona nótákat. Anatole France feláll, kihajol az erkély kőkarján. Pozitippót nézi. A fenyvesek és babérfák közt világló villákat, hol pazar szépségű kertek nyúlnak el színes, kábítóan illatos szőnyegként, a leejtős hegyoldalon. — Milyen szép ebben a sokféle reflexű világításban, a mi kedves Pozilippónk! — mondja meleg meghatódott hangon Anatole France, — virágzó fáival most egy tengerből kimosott, hatalmas, gyöngyházfényű kagylóhoz hasonlatos. Valóban oda varázsolja képzeletem Lucullus hajdani kertjeit, épen oda talán, ahol akkor ékeskedtek. És megértem Vergilius nagy szeretetét e helyhez: jó lehetett ott megírni legszebb verseit, ahol Tiberius, Claudius, Neró, Títus és Adrianus, a szépséget és pompát kedvelő császárok a legszívesebben időztek. Olasz földön alig van hely, melyhez több művészet-emlék fűződnek, mint ehhez a nagyszerűségében elragadó nápolyi öbölhöz. A görög kultúra és a görög művészet kapuja volt egész nyugat számára. Vízolás gályák ide hozták Hellás szoborkincseit, az antik görög kőfaragók legtökéletesebb alkotásai. Láttuk mennyit tanultak a görögöktől a herculanumiak és a pomperek... A szél kissé erősebben sóhajtott fel a tenger felől. Oszladoztak a ködös párák és a csillagszemek kihegyesedtek. Boríno! — mondom és köpenyt kanyarítok a mester hátára. Leülünk karosszékbe egy kis asztal elé. Hallgatunk, szemlélődünk aztán előhozom a „Les Anges,—“akkor még csak az a címe volt a későbbi „La révolte des Anges“-nak, — és a mester felolvas a Párisban írt kéziratból. Még nincs teljesen befejezve ez a könyve és változtatni akar rajta. Szívesen hát felolvas belőle és szeret elbeszélgetni szereplő személyeiről. Ezen az estén a tizennyolcadik fejezetnek azt a részét kezdte olvasni, amikor Arkade angyal búsong és nem érzi jól magát az emberek közt, kicsinyességük, hibáik fájnak neki. Éppen azt vallja be a szép Zita arkangyalnak, amikor erkélyünk alatt éktelen zsivajjal egy rikítóruhás utcai táncosnő, muzsikusoktól kísérve, egészen a mi mulatatásunkra számítva, csengő kacagó trillákkel táncra írlegeti magát. A zene hangosan, tolakodóan rázendít. Kattognak-csengnek-bongnak a tarantellák, perdül a táncosnő. — Mentsenek meg ettől a hangzavartól! — kér a mester idegeskedve, — adjanak nektek bőven lírákat. Ám a líráknak nem a kívánt hatása volt. A boldog táncosnő akkorákat vijjogott, hogy dobhártyánk is veszélyben forgott. Anatole France elmenekült a szobájába. Én pedig majd leszakítottam a csengettyűzsínórt. |+