Napkelet, 1923. január-május (1. évfolyam, 1-5. szám)
1923-04-01 / 4. szám - Komáromi János: Zúg a fenyves (Regény)
Nem egyszer mondta nekem azelőtt, hogy a szülei ellenére még az én feleségem se lenne. És most mégis írt. Annyit körülbelül sejtettem, hogy nagy harcban állhat az édesanyjával, mert a jegygyűrűt még mindig nem küldte vissza Vértesnek. A vőlegénye a századomban szolgált s naponkint egy sereg levelet és lapot írt össze Terinek. Ritkán kapott rájuk valamit. Egyszer-kétszer engemet is megkért, hogy írjam alá egy-egy lapját. Megtettem. A levelezésüket könnyűszerrel ellenőrizhettem, mert akkor már ezredsegédtiszt voltam. Nekem kellett átnéznem naponkint a tábori postát. Mert az alezredes alighogy megérkezett a pótkerettől, segédtisztnek vett magához. A századomat ugyanakkor Vértes hadnagy vette át. Amikor lejelentkeztem a parancsnokságon, meg nem állhattam, hogy azt ne mondjam neki: — Tudom, alezredes úr, kinek köszönhetem ezt a beosztást.. . Leintett: — Ha tudod, hallgass! Egy hét múlva a Vértes századja is belekerült a tűzvonalba. Attólfogva egyik ütközet a másikat váltogatta. De tűzszünetekben egyre több lapot és levelet küldözgetett Mayer Terinek. A leány mindritkábban felelt. Annál többször keresett fel engemet a kis Mártha. Elvétve Teri is írt néhány sort ezekben a közvetítő levelekben. Egy októberi napon arról tudósított sebtiben, hogy megmondta az édesanyjának: vissza fogja adni a jegygyűrűt. Az anyja sírva fakadt, de mivel nem akarja szerencsétlennek látni a leányát, nem bánja, tegyen, amit jónak gondol. Rólam azonban hallani se akar. A szemére vetette, hogy titokban bizonyára levelezik velem, amire Mayer Teri nem szólt semmit. Ennek a hallgató válasznak az lett egyelőre a következménye, hogy ezentúl nem szabad meglátogatnia Márthát sem. Most ír tőle utoljára. De majd csak kitalálnak valamit. Akkor már ősz lett Oroszországban is. Jeges szél jött a Szarmata felől, csüngő felhők zúgtak a határ felett s a szél jajgatva sípolt a fekete tájon. Didergett és fázott mindenki s délutánonkint, ha elszundikált az alezredes, egymagamban gunnyasztottam. Most, hogy a Teri anyja még bizalmatlanabb lett irántam, nagyon súlyossá vált a helyzetem. Abba, amit az öregúr ajánlott fel egy ízben, hogy háború után álljak be az irodájába, most már belementem volna. Csakhogy ezt az ellenajánlatot lehetetlen volt nekem megtennem. Az apámmal való viszonyom semmit nem változott. A húgaimnak írtam elvétve. Nem szerettem a házunkra gondolni. Tudtam, hogyha egy hosszú levélben mindent megírnék az apámnak s megkérném őt, valahogy csak beleegyeznék mindenbe. De ismertem az apám féktelen természetét s tartottam tőle, hogyha feleségemmel a házunkba költöznék be idővel, előbb-utóbb összetűznék az apámmal. Az ilyen jelenetektől pedig meg kellett óvnom Terit, mert az apám első keményebb szavára kétségbeesett volna. Milyen más volt az ő családi körük, mint a mi házunk! Olyan megoldást, amely kisegíthetett volna szorult helyzetemből, nem találtam. Váratlanul kisegített Mayer Teri. A kis Mártha hosszú ideje hallgatott már s amikor végre levelet kaptam tőle, arról értesített, hogy előző napon Teriéknél járt. Az édesanyja vallatóra vette, várjon közvetítésével nem írok-e Terinek, mert őt kétségbeejti Teri makacssága. Mártha minden ilyen közvetítést „szégyenszemre kénytelen volt letagadni“. De csak kettőnk miatt tette. A házuk egészen kihalt, Teri beteg lett, de nem kell meg-