Napkelet, 1923. január-május (1. évfolyam, 1-5. szám)

1923-04-01 / 4. szám - Carton, Sidney: Justh Zsigmond

Előkapdásszák az ólak közül Szentiványi Jóskát. Toprongyos, rosszul táplált öreg­ember cammog elé. Erről se hinné senki, hogy valaha a párisi lányok, menyecskék kacsingattak rá. Zsigának volt a belső cselédje, bizal­masa, totumfakja. Kérdem, megismer-e? Jól rám néz és nemet int. Nem is csoda. Harminc esztendeje is van, hogy nem látott. Aztán megmondom neki, hogy ki vagyok. „A kicsi úrfi, lelkem!“ és alig tudom meggátolni, hogy meg ne csókolja a kezemet. Aztán szóbeszédből felépítjük a régi boldog világot. Nagyot nézett volna valami nem benfentes, mikor hallotta volna, mint emle­getett, hibátlanul mondva a neveket, ez a vagabundus alak külországi her­cegasszonyokat, világhíres­ neves írókat, tudósokat. Nagy szóbeszédben oda­érünk az oszlopos tornáhhoz . . . Jóska, ballagva mellettem, egyszerre meg­torpan és rám néz. „El se tudom hinni, hogy itt van az úrfi, a temetés óta nem járt itt senki fia . . .“ Mindenütt rendetlenség, lezüllés. Percekig se ő, se én nem tudtunk szólani. „Nem a régi világ van itt úrficskám! Még a kegyelmes úr is élt, mikor árendába adták a birtokot, azóta felé se néznek. Pláne amióta Aradon oláh világ van. A sok drága holmit mind behurcolták a városba. Nem mél­­tóztatik itt már semmire se akadni a boldog időkből, „ ha csak magamat nem prezentálom“, viccelt az öreg, de kicsordult a könnye . . . Mégis bementünk a házba, az „öregek“-ébe. Sírni való ízléstelenség tobzódott. Az ősi antik bútorok helyén rossz vásári holmi, a színpompás szőnyegekén rongyok ... A bibliotékában, ahol a drága koporsó feküdt, förtelmes szecessziós lányszoba. Jóska kulcsokat zörget. Menjünk át a „legényházba“. „Ott lesz ám csak nagy szomorúsága, ifiuram!“ A benyíló, a két szoba, ahol Zsigának otthona volt, most magtár, szerszámkamra, majdnem szemétdomb. A régi, fehérre lakkozott faburkolatot őrli a szú . . . Hát ez volt valaha a fejedelmi pazarsággal és a tudós connaisseur ízlésével berendezett meleg fészek? A „studio“!? — Csukott zsaluk mögött, alig látni a félhományban. Pókhálók cafrangjai között porlepett képet találok, a légypiszoktól alig látszik. Meg­­ismerem. Ott lógott a pipázóban, a régi lithográfia „Kazinczy meglátogatja Kisfaludyt Sümegen.“ Ezer emlék éled bennem. Úgy ahogy megtisztoga­tom és elnézem soká, úgy, mint mikor István bátyám magyarázta rendre, hogy kik azok a déli uraságok. „Ezt a képet szeretném.“ — „Tessenek elvinni, úgyis a szemétre kerül, mint a többi, a zsidóné nem bánja.“ — „Azt úgy nem lehet, hanem kérje el s aztán adja be Orosházán a patikába, onnan elküldik nekem.“ De ráakadtunk Jean de Nét­y, Bunny fotográfiájára, azt mégse hagytam ott, neki kedves kezek rótták arra a meleg ajánlás betűit . . . Melegen szorítottam meg Jóska kezét búcsúzóra. „Hát még én is kér­deznék egyet mást, ifjút, vagy hogy is tiszteljem már az urat? Tessék már valamit beszélni, hogy vannak a régi ismerősök? A Feszty úr? A Hubay úr? A Hegyi Aranka nagysága? A Munka méltósága? A Laci báró? A nagy­­eőriek? A Forgáchék? Meg a Malonyay, a Pekár, a Bródy?“ Csudálatos memóriával rendre kérdezte, ki nem hagyott egyet is. Lemenőbe volt a nap, előttünk még hosszú kilométerek útja, hát csak rövidre fogtam a feleletet. Feszty, Mednyánszky, Hegyi Aranka, Malonyay, megtértek már oda, ahol Zsiga van. A nagyeőri majoreskót Galíciában ölte meg egy buta muszka golyó. Az egyik Forgách szintén meghalt. Czóbel Minka most is Anarcson. Bródy olyan legény, mint volt. A Pokár azóta

Next