Napkelet, 1923. január-május (1. évfolyam, 1-5. szám)

1923-04-01 / 4. szám - Carton, Sidney: Justh Zsigmond

JUSTH ASH. VI O \ I» In memóriám 1863. február 16.* T avaly, levélhulláskor, régi adósságom törlesztettem. Mint a zarán­dok indultam el Orosházáról a határba, Szentetornyának és ma­gammal vittem egy szobrász öcsémet, akit kioktattam, ki lett légyen az rövid földi életében, akinek sírjához most lelkem egész kegyeletével elindulok. Hol hatalmas port tapostunk, hogy a színes avar zörgött saruink alatt. "" Mögöttünk kocsi jön. Mikor elér, megáll és meginstál az öreg paraszt, ülnénk fel, szívesen visz. Nem így akartuk, de a jó szívvel ajánlkozót se lehetett megbántani. Csöndes, szép szava, figyelmessége elárulta, hogy Justh Zsiga kedves népéből, a nazarénusokból való. Hát még mikor meg­tudta, hogy mi járatban vagyok, hogy a „drága, boldogult kis urunk“ barátja messze földről csak azért jött el a pusztaságba, hogy pár percig egy fehér márványkereszt tövében álljon meg s aztán forduljon visszafele az apostolok paripáin . . . Jó negyedórát szekereztünk vele. Kérdeztem a régiekről. Emlékezett mindenre, mindenkire. Puskás Lidia él, ott lakik a szomszédságába, nem fog rajta az idők vasfoga, még most is szemrevaló szép asszony. A Czombos István három gyönyörű legény fiát gyászolja, kettőt orosz föld, egyet — a legkisebbet — a Monte St. Michael kőtörmeléke temetett. A Zana István két hete halt meg. „Hát tetszett ösmerni? Persze­ persze, hiszen még süvöl­­vény legény volt, örömét lelte a világi vígasságban és színházat is játszott a kis urunk kedvéért. Később megvilágosodott és megtért. Nagyon szerette az Úr, sokat szenvedett ebben az életben. — A Szentiványi Jóskát tetszik kérdezni? És még az, de már nem a régi nyalka gyerek, rongya sincs már a szép libériának ... Most is ott él a tanyán, béres a zsidó bérlőnél...“ Megmozdult a szívem, hát találok még ott valakit a közvetlen környe­zetéből és épen azt, aki lefogta a haldokló szemeit. Nem fogadtuk el a fel­ajánlott uzsonnát, a falu közepén leugrottunk a szekérről és nekivágtunk az útnak. Alig ismertem ki magam, a százesztendős nyárfák, jegenyék bar­bár módon kipusztítva. A csonka gyökértörzsektől úgy búcsúztam, mint egy-egy lelkemnek kedves régi emberemtől. , Hát még a kastély! Kerítése árva romokban. Nyesetlen utak, összedőlt filegóriák, félig a földbe temetett csonka szobrok, a piros muskátlis ron­­delláknak nyoma sincs. Pusztulóban minden. De jó is, hogy embert se látok és nekivághatunk a bozótnak, tudom a járást, megtalálom a sírköveket. Besüppedt, virágtalan halmok. Csak az ő márványkeresztjét futja, öleli a borostyán. A tábláját, az egyetlen szóval, ami rá volt vésve, „Fuimus“ — ellopták. Csupa sivárság minden, — jobb is lett volna nem látni . . . * Ma hatvan esztendeje született a békésmegyei Szentetornyán, a lombos park közepén álló ősi kúrián Justh Zsigmond, a magyar Turgenyev.

Next