Napkelet, 1923. január-május (1. évfolyam, 1-5. szám)

1923-04-01 / 4. szám - Carton, Sidney: Justh Zsigmond

r­ nagy úr, miniszter lett. — „Már megbocsásson úrfi, de ezt mégse hiszem el . . — mondta naivan, kétkedő pislantással, sunyin mosolyogva . . . Még egyszer visszanéztem az elvadult parkba. A nap utolsó sugarai beletűztek a szemembe, talán azért csordult ki a könnyem?. . . Búcsúz­­kodtam . . . Ide se jövök többet! Hogy összeomlott a gyerekálombeli kacsa­lábon forgó aranyos, tornyos, tükrös tündérkastély . . . „Imádta a titokszerű fenséges erőt, mely a ki­­magyarázhatatlan minden, s amely előtt csak leborulunk, a nélkül hogy megérthetnők.“ „Nincs halál, csak élet,­­ élet volt, van és lesz.“ „Az életben a nyugalmat szerette, a végest ma, — a végtelent holnap.“ (Formus.) A kilencvenes évek elején Strobl m­ester epreskerti műterme, az a szép görög templom és romantikus kertje volt a pesti „széplelkek“ rendes talál­kozó helye. Gyakran járt ott az öreg József királyi hercegünk és fenséges hitvese, (akkor mintázta a művész a „Laci gyereket“, a kisjenői erdőben tragikus véget ért „szép és nagy reményt“), az orleansi hercegi pár, Csáky Albinné, a két legszebb és legmagyarabb grófkisasszony Széchenyi Hanna és Alice (őt Toldi Piroskájában tette örökre élővé a bronz), Szapáry Ilma, Lónyay Margit, a Pejacsevics-lányok. Szóval a társaság színe-java. Komoly művészi viták folytak a nemes átriumban, szellemes, bohó tréfák a romok között. Ott ismertem meg Justh Zsigát. Valami síremlék mintájához álltam. Görög ruhában, félig csupaszon. Göndör hajamat olajág-koszorú szorította körbe. Nem vett figyelembe, aféle professzionátus modelnek vélt, csak a mester velem váltott barátsá­gos szavaira vette észre tévedését és azt nagy kedveskedéssel ütötte helyre. Estére már kivitt a szigetre vacsorázni. Kevés embert szerettem, csodáltam jobban, mint őt. Alig tanultam valakitől többet, szebbet, mint tőle, akinek szkeptikus mottója volt: „vala­hogy csak lesz, sehogy sohase“ és akit mégis belül a legnagyobb tűz, a remeket alkotás lángja hevített . . . Nyolc könyvet írt: Gányó Julcsa, Faimus, Pénz legendája, Káprá­­zatok, Delelőn, Művész szerelem, Páris elemei és a Puszta könyve, melyet Polignac Melchior herceg, — congeniális és intim barátja, — fordított franciára. (Erről írta Eugéne Marbeau a „Le charme de rhistoire“-jában: „Távolság és idő hézagokat hagynak és tanulmányozni egy idegen faj élet­módját, melynek polgárosulása más körülmények létezésével ment végbe, majdnem egyenlő a történelem megírásával. Justh Zsigmond könyve bizo­nyára nagy tetszést aratott korunkban, amely annyira vágyik a nem ismert új behatásokra; a munka hódolat a nagy, szép Magyarországnak, melynek nemcsak erőteljes nemzetét, hanem saját magának jellemét is olyan talá­lóan ecsetelte.) Nyolc könyv csak, de mind örök életű. Szinte már klasszikusak. Mérhetlen hálával kell mindig rágondolnom. Ő volt az, aki először fogott kézen és vitt, hogy bekukkantsak a nagyvilágba. Ámulva-bámulva nyitottam kerekre nagy és kiváncsi gyerekszemeimet és akkor mindenből csak azt láttam, hogy mindenki mindenütt bálványozza őt.

Next