Napkelet, 1923. június-december (1. évfolyam, 6-10. szám)
1923-11-01 / 9. szám - ELVEK ÉS MŰVEK - Gulyás Sándor: Szabó László: Tengermoraj
emberét s indulatait élethíven rögzíti meg. S jól tudja nyelvét is, ezt a látszólag legelemibb egyszerűségű nyelvet, melyben szilaj és lázongó érzések kifejezésére is megvan az erő. A kis kötet többi novellái kettő kivételével mind kiválnak a paraszti élet eredeti megfigyeléseivel, igazi népi zamatjukkal s nyelvök ízes magyarságával. Különösen bájos az imriske e. kis idill, melyben egy talált gyermek két jó embert hoz össze egymással, s kedves A tizenötös őr rezignációval vegyülő humora. Az író kitűnően ért hozzá, hogy novelláit oly akkorddal végezze, mely az olvasó lelkében a hangulatot tovább rezegteti. Csak két gyengébb darab van a kötetben: az egyik A látcső, mely kissé szétfolyó; a másik az Annuska című, melynek fölvételét csak szubjektív emlékek magyarázhatják. Végiglapozva Hegyi kis könyvét, még stiláris szempontból van ellene egy kifogásom. Ezt írja pl.: „Az útról el lehetett látni a Tiszáig, mit vastag feketeség ölelt magába“ stb. Aztán: „Flóra öntötte a virágokat, meg gondozta a fákat. Mi nem kis fáradságot okozott neki“. Majd: „Egy alkalommal, amint a mezőn sétált, az egyik pásztorfiúnál meglátott egy katonai látcsövet. Ami az ismeretszerzésnek új lehetőségét nyitotta meg előtte“. Látnivaló, hogy az első példában mit helyett melyet-nek kell lennie. A másik két példában a vonatkozó névmás előtt van megszakítva a mondat. Minthogy írónknál az ilyen mondatszerkesztés gyakori, nem tudom, modorosságnak minősítsem-e, vagy pedig valami nyelvjárás fotográfiájának? E hibák annál feltűnőbbek, mert Hegyi István stílusa különben nyelvtani szempontból is korrekt. Elbúcsúzva a könyvtől, azt hiszem, hogy nemcsak koszorú ez Tömörkény sírjára, de remény is arra nézve, hogy lesz, aki Tömörkény, sőt Gárdonyi örökét átvegye. Hartmann János: Tengermoraj. Versek. Irta: Szabó László, Amerika. (Budapest, 1923. Budapesti Hírlap kiadása, 1591.) Egy Amerikában élő magyar költő lelke háborog felénk a „tengermoraj“ zúgásában. Ebbe az összefoglaló hangba olvad a költő lelkének minden megmozdulása. A gyöngéd szerelem hangja s a világháború fölrázta magyar lélek büszkesége és elkeseredett aggodalma egyaránt tengermorajjá válik lantján. Téma szerint több csoportot különböztetünk meg a vaskos kötetben, de valamennyinek alaphangulata a véreitől elszakadt magyar lélek eleven, sajgó együttérzéséből árad felénk. Szabó László költészete épp ezért nem mondható motívumokban gazdagnak, mert kevés kivétellel ugyanannak az érzésnek néhány változatával találkozunk verseiben. Különösen a világháború fordulatai váltják ki tüzes magyar lelkének „moraját“, mikor is szinte Petőfi legtúlzóbb forradalmi hangjára emlékeztető modorban korbácsolja felháborodásának és gyűlöletének tajtékzó hullámaival mindazokat a nemzeteket, amelyek a magyar ellen sorakoztak. Maró gúnnyal jellemzi főkép Angliát és Amerikát, kikkel szemben a központi hatalmak szövetségét „Új korszakok páncélos Messiásaiként üdvözli. Figyelő szemmel és minden változásra érzékenyen reagáló temperamentummal nézi az európai és különösen a magyarországi eseményeket, amelyek politikai költészetét inspirálják. Ilyen tárgyú költeményeiben — ódás kísérletekként ható politikai elmélkedésekben — forradalmi hangot üt meg. A népjog és világszabadság nevében üdvözli az „Orosz tavasz“-t, majd „A magyar köztársaságában a „magyar mennyországot“. Tévedését izzó magyar nemzeti érzése menti, amely túlzó forradalmi kitöréseit is áthatja. Kiábrándul a megvalósult eszméből, kurucosan kesereg Sárospatak vesztén, majd a geszti sírbolt előtt áldoz a nagy halott emlékének: A magyar ég hadd zengje vissza: E föld mindaddig csonka seb marad, Míg szellemét e magyar óriásnak Minden szív föl nem issza! A vesztett háború hatása alatt politikai költészetének alapmotívuma az irredentizmus lesz, amely erőteljesebb hangot vált ki az egyébként többnyire egynemű tengermorajból. Az egész kötetnek legjellemzőbb témája éppen az irredenta érzés, amely azonban messze tengerentúlról kapja az impulzust-