Napkelet, 1923. június-december (1. évfolyam, 6-10. szám)
1923-12-01 / 10. szám - Galamb Sándor: Költészetünk fordulata a mult század utolsó harmadában
kisebb képességűek kezében — s itt Mikszáth tréfája jut eszünkbe — azokhoz a gyermeki rajzolásokhoz hasonlít, amelyek csak egy vízszintes és egy belőle középen kiugró függélyes vonalból állanak, az első jelentvén egy fal szegélyét, a másik egy őrálló katona szuronyának hegyét, aki a falon túl posztós, szóval amelyből éppen a legfontosabb, a katona, hiányzik. A mi rajzirodalmunk a külföldi íróktól kap lökést, időrendben legelőször az amerikai Washington Irving rajzaitól, akinek cselekmény telen és szinte alakítatlanul valószerű képei realista szemű íróinkat igen megkapták. Nem kis hatása volt Dickens Londoni vázlatainak sem, mely gyűjtemény főként életképekből és leírásokból áll. Nagy hullámokat vert két orosz rajzíró: Sollogub gróf és Turgenyev. Amannak Tarantusza majdnem teljesen mesétlenül, de kitűnő milien- és emberábrázoló tehetséggel van megírva, emennek Vadászrajzai pedig életből való friss kikopottságukkal és melancholikus hangulataikkal keltettek nálunk nagyobb visszhangot. Daudet finom és bájos Malomból írt levelei, valamint egy elzászi író párnak, Erckmann-Chatriannak rajzai is eljutnak hozzánk. Ezek mind még legnagyobbrészt nem a teljesen kifejlődött rajzformát mutatják, bár egy-két darabjuk (így Dickenstől A fekete fátyol és A kórházi beteg nő, Turgenyevtől A kerületi orvos) már a végső fokra utal. A művészi összeszorítottságú, cselekményes és töredékes rövid történeteknek, a short storyknak első nagy mesterét, Bret Harte-ot a hetvenes-nyolcvanas évek magyar írói igen sokszor fordítják és követik. A mi irodalmunkban a rajzformának fejlődését, éppen úgy, mint külföldön, olyanok indítják meg, akik régies novellákban is jeleseket alkotnak. E kezdők Balázs Sándor, Tolnai Lajos és Beöthy Zsolt. Különösen Beöthynek Zsebrák című rajza (1875) volt szinte irodalmi esemény. Ebben a kis rajzban, mely a mohácsi csatát követő napról szól, új volt az, hogy mozgó történet helyett álló képet adott, hogy a nagy történeti esemény helyett realista közelnézéssel csak ez eseménynek magánszemélyekre való lecsapódását, mintegy utóhangját verte vissza, s mindenekfelett az, hogy ez újszerűségek nem tapogató kísérletezésnek, hanem kész műfajként hatottak. Beöthynek ezt és többi rajzát e forma későbbi művelői túlszárnyalták, de az első erőteljes megszólaltatásnak érdeme az övé marad. Következő művelői közül különösen Petelei István tűnik ki, aki életében sohasem tudott teljesen belekapcsolódni irodalmi mozgalmainkba, de akinek jelentősége azóta egyre növekszik. Petelei a turgenyevi és brethartei hatásokat érdekes vegyítésben mutatja, s e hatásokat színmagyar, jobban mondva szín-erdélyi couleur locale-ba olvasztja bele. Rajzaiban érdekesen figyelhetjük meg a még cselekménytelen rajzforma eseteit és a már kifejlődött eseményes, töredékes, balladaszerű új novellát. Peteleivel egyidőben Mikszáth is sok rajzot ír, sőt az ethnográfiai rajzot ő hozza divatba. De az ő rajzgyűjteményei — bár sok kitűnő darab van köztük — sem a lélekábrázolás mélysége, sem a műfaj fejlődése tekintetében nem annyira jelentékenyek, mint Petelei Istvánéi. Mikszáth gyakran csak egy anekdotát bővít rajzzá, vagy egy-egy regénytémát szorít vázlatossá, de persze gyöngébb alkotásaiban is ott ragyog elbeszélő kedvessége és ott mosolyog humorának verőfénye. Érdekes speciális magyar jelenség az irodalom ez ágának fejlődésében, hogy míg külföldön a rajzforma mellett tovább él a régies teljességű novella is, minálunk a minimumra csökken. Van ugyan nálunk is egy-két