Napkelet, 1923. június-december (1. évfolyam, 6-10. szám)
1923-11-01 / 9. szám - ELVEK ÉS MŰVEK - Hartmann János: Sipos Domokos és Hegyi István novellái
ELVEK ÉS MŰVEK Novellák. (Sipos Domokos: Istenem, hol vagy?! Kolozsvár. — Hegyi István: Vándor falu, Szeged.) Az erdélyi író novelláit sok dicsérettel méltatta egy erdélyi lap jeles poétabírálója (az elismerő jelző inkább a poétának szól, mint a bírálónak) s a novellák egyikét-másikát érdemeseknek tartotta arra, hogy „előkelőbb“ budapesti lapokban is megjelenhessen. Sipos Domokos kétségkívül erős tehetség, de e kötete életszemléletben, hangban és modorban teljesen elüt attól, amit eddig Erdélyből hallottunk. Novellái nyomasztó, komor hangulatúak, az író rideg, néha kegyetlen iróniával bánik alakjaival; néha mintha arra törekednék, hogy meglepő különcködéseivel minél eredetibb, valójában minél kellemetlenebb legyen az olvasóra nézve. Igaz, hogy hősei sok rokonszenvre nem is méltók. Vízkórságosak, kalandorok, nyomorultak, betegek, hűtlenek, érzékek rabjai. Derült jelenet, egészséges hang alig van e kötetben, ködös egyformaságban vonulnak el az alakok s a végén örülünk, hogy nem látjuk őket. Az író stílusán is valami hideg lehellet érzik. Szabatosan csiszolt, ékes mondatai csak akkor melegszenek fel, ha az érzéki szerelmet rajzolja. Ilyenkor néha lángot vetnek, ha csak görögtüzeset is. Mert kiérzik, hogy a stíl költői csilláma nem az író megindulásától, vagy izgalmától vibrál, hanem kieszelt képekkel van átszőve, mint a műcigány játéka, mely a meleg tónust futamokkal törekszik pótolni. S ha extrém témáiban több a mesterkedés, mint az eredetiség, hellyelközzel megáradó szózuhatagával Szabó Dezső pompázó frazeológiáját látszik utánozni. Sipos szereti a kis tragédiákat s ezért legtöbb novellájában ott setreng a halál. Meghal a feleség, a bukott leány, a vízkóros, az öreg béres s van egy novellája, melyben két halálraítélt ökör szerepel: ebben is az ökrök helyett a mészáros hal meg. Az író kegyetlennek látja az életet s innen a felkiáltás: Istenem, hol vagy? Az égi hatalom tényleg elkerüli e novellákat s a Gonosz szabadon űzheti bennük játékait. Már a kötet címét viselő elbeszélésben is megdöbbentő megoldással dolgozik. Egy hivatalától megfosztott előkelő tisztviselő, ahelyett, hogy munkát keresne, kávéházban ődöng s egy ízben úgy lerészegszik, hogy haza érve „a tompa részegség beburkolja s öntudatlanul hever“. De ebben a tehetetlen állapotban is annyira felizgatja felesége csöndes sírása, hogy megfogja az asszonyt, nyakára fonja ujjait s megfojtja. Kis gyermekük mosolyogva, álmodva fekszik a holttest és a részeg között. E novella nagyon tetszett említett erdélyi bírálónak s a hős tettében valami vak szükségszerűséget látott. A tény az, hogy lélektani fejlesztése nem kielégítő. Az „előkelő“ hős aljas dorbézolását éppúgy nem értjük, mint végzetes tettét. Mert az alkohollal végre is nem lehet a pszichológiát állandóan helyettesíteni. De írónk szereti hőseit beboroztatni, mielőtt cselekvésre küldi őket. A „Karácsony estén“ című elbeszélésében is nagyon sokat iszik az öreg János, csak azért, hogy egy disznóól mellett megfagyhasson; a „Véletlenség?“ címűben is „poharaznia kellett a mészárosnak a részeg emberekkel, úgy hogy nemsokáraérezte az ital erejét fejében“. Erre aztán haza megy s természetes, hogy megöli hűtlen feleségét. Írónk ereje jó részét az érzéki szerelem festésére áldozza. Motívumai a betegség, halál, kudarc, éhség s általában az emberi nyomorúság — s ezek után a fájdalmas dolgok után az érzékiség végre legalább mint egészséges elem jelentkezik írásaiban. Ezt beleviszi még egyetlen paraszttörténetébe is, mely 55’