Napkelet, 1924. január-május (2. évfolyam, 1-5. szám)

1924-01-01 / 1. szám - Tormay Cécile: A siker

A I» 14E­T­R­E A SIKER. A kútból lassan szállt felfele a rézveder. És ahogy emelkedett, neki-neki kondult a megzöldült köveknek. Kiloccsanó vize hosszú csurranással hullott alá a hűvös, visszhangos mélybe és az ég ■összetört odalenn. Glaukos a lengő ércveder után kapott. Két kezével emelte ki a nedves homályból a napra. Föléhajolt. A víz hidege megcsapta az arcát. Szép, fiatal feje a vágy mozdulatával nézett rá vissza és mégis tiltón ingott a nyugtalan tükörben. Mit bánta... Szomjas volt, inni akart hosszasan, féktelen ivással és a kút kőkáváján megbillentette a vedret, mintha csókra asszonyi fejet billentene magához. Egyszerre megrettent a saját mozdulatától. Dacosan visszakapta kinyiló száját és eltaszította a vedret. A víz loccsanva ömlött ki a hideg ércből és szétfutott a forró, fehér kövezeten. Egy pillanatig még terjedt, látszott, mintha felhő kúszna a földön. Aztán beitták nedves nyomát a kövek és az ifjú ember lába előtt ismét vakító és izzó volt a tér. Szomjúság. .. Glaukos gyötrődve nyújtózott a magasba. Aztán, mintha halk kiáltásban elpattant volna a nyújtózás, teste szinte össze­torpant és égő tekintete gyűlölettel nézett bele a korinthosi nyárba. Ellenségesen nézett bele, ökölbe szorított kézzel, mintha mindent le akart volna ütni, ami ifjúságának kínzón odakínálta magát, a kutat is, a nyarat is, a gyepes lankát is, amelyen jó lett volna hanyatt heverni az olajfák árnyékában. Csak a vágy volt az övé, semmi más. A nyár sem, a kút sem, a fák árnyéka sem, csak a vágy ... a lányok sem, a bor sem... Még kicsiny fiú volt, mikor egyszer anyja mellett botorkált a porban, a fehér argolisi úton. Szemközt, napkelte óta jött már felé az út, egyre jött, kecskerágta bokrok, törtlevelű, vén aloék mentén, görbe fügefák alatt, tikkadtan, porosan jött és nem fogyott el mezítelen kis lába elől. Belekapaszkodott az anyja lecsüngő b­itonába. Panaszosan nyö­­­szörgött: — Fáradt vagyok ... nagyon fáradt vagyok. Két vándorló ember érte őket utol. Az egyik mondott valamit és neve­tett. A másik elhaladóban visszanézett. Borostás, kék állú, hegyes orrú ember volt. Apró, gyulladt szeme gúnyosan hunyorgott. — Valóban nyomorult kis féreg. Hitvány semmirevaló. És milyen lustán vonszoltatja magát... Az emberek odébb mentek. A borostás kék arc már jó ideje eltűnt, de azért csodálatosan mégis ott maradt a poros napsütésben. Gyulladt, kicsiny szeme, mint két gonosz seb, hunyorgott Glaukosra, hegyes orra tovább csúfolódott. Napkelet: 1

Next