Napkelet, 1925. június-december (3. évfolyam, 6-10. szám)
1925-07-01 / 7. szám - Szederkényi Anna: Lerombolt fészek (Folytatás)
— Van ám levél a másik fiadtól is. De jól ismerlek. Elég volt neked egyszerre az egyik adag. Reggel megkapod a másikat! A csend feküdt közöttük, hallgattak sokáig, egyszerre újból megszólalt Záchné. — Igen, a gyermekeim. Ott kellett volna maradnom. Aranka elgondolkozva válaszolt: — Te és a gyerekeid... Ti mindannyian, ahányan vagytok... Az egész család ... Mondanék valamit, de nem fogsz kinevetni... és haragudni sem fogsz?... Éjfélre járt az idő és mi csak ülünk itt a félsötétben és beszélgetünk. Tudja Isten, a beszéd is másformán esik most ki az ember szájából. Én, amióta annyi minden van az ember körül, annyi idegen baj, nyomorúság — amióta ez az egész élet úgy megbolondult, hogy csak az őrültek házába kellene becsukni —, tudod, Ilonka, én azóta úgy vagyok, hogy szeretem megmutatni az embereknek a szívemet. Hadd lássák, mi van benne. Azt gondolom, így kellene tenni másoknak is. A szívünkkel kellene előhozakodni. Amit a sok zagyva ész elrontott, azt csak a szegény, meggyötrött szív igazíthatja helyre... A szív ... igen ... Hiszen ti... el nem mondom ... Inkább nagyon is sok jutott belőle nektek... Olyan sok, hogy az már nem is jó. Nem tudtok mit csinálni vele. Utatokat állja, keresztülbuktok rajta... Van egy kedves könyvem, Ilonka. Azt szeretem, azt a könyvet, nemes ember írta, magyar ember, jól ismerte a maga fajtáját. A Justh Zsigmond könyve: Primus. Ez az, Ilonka. Minél többször olvastam, annál közelebb jutottam — az uramhoz ... és hozzátok: a családhoz. Mikor én a ti családotokba kerültem. Tudod, én akkor nagyon furcsán voltam. Szeretném megmagyarázni neked, megértetni veled, úgy, ahogyan akkor éreztem és még azután is sokáig — évekig... Az úgy volt, mintha csupa-csupa él lett volna körülöttem, csupa szeglet , amerre fordultam, ahányat léptem, amennyi ember, annyi éles sarok. És az mind nekijött, belevágódott az én meztelen szívembe. Én olyan őszinte voltam, Ilonka, ma sem tudok más lenni, csak az, aki vagyok. És mindig egyforma, mindig ugyanaz, őszinte asszony, szeretek szeretni. Ne érts félre, az embereket szeretem szeretni, mindenkit. Ilyen vagyok én, akkor is ilyen voltam és ide kerültem a ti családotokba. Sok éjszakát sírtam át akkoriban. Sok volt a szeglet — nagyon sok. Néha azt hittem, hogy már nem is szeglet, hanem élesre köszörült szögek, az egész világ rettentő nagy szeges zsák és engem ideoda rázogatnak benne. Sokáig hittem így, azután lassan-sokára mégis csak megtaláltam a kulcsot. Nem az a baj, dehogy is nincs nektek szívetek. Nagyon is sok van — hétrétszívű emberek vagytok ti — Fiimusemberek — a szívtúltengésben szenvedők. Az egész testetek szív, mindenütt fáj, ezért azután elbújtok. Önmagátok elől bújtok, a saját szívetek elől, vissza-vissza a csigaházba, a legis legbensejébe, hogy ne sérthessenek, mert a legártatlanabbul mondott szó, a leggyanútlanabb mozdulat is fáj. Hiszen hétrét emberek vagytok, csupa hatványozódás, csupa szőrszálhasogatás, csupa kételkedés, csupa érzékenykedés . .. Igen.. . ezért vigyáztok ... ezért menekültök olyan messzire, hűvös tartózkodásba. Csupa rejtőzködés . .. búvócska, vissza a hetedik énbe. Ahova már nem hatol semmi... és ahol olyan nehéz megtalálni titeket és olyan könnyű megfagyni mellettetek .. . Igen, édes lelkem ...