Napkelet, 1931. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)
1931-03-01 / 3. szám - ELVEK ÉS MŰVEK - Majthényi György: Dénes Gizella: Fehér torony
letes és keserű igazságokat is, hogy a cseh politika eszközei gyakran magyar újságírók, akik (Pozsonyi «Reggel», László Ernő) egyenesen azt hangoztatják, hogy Szlovenszkó határait Magyarország kárára ki kell terjeszteni ! Százötvenoldalas könyve csupa fájó seb, csupa probléma, szívből, hazaszeretetből szakadó panasz, — de mindezeken túl bizonyság arra vonatkozóan, hogy a ruszinszkói magyarság, mely szlovák, cseh, russzin, német, héber, jidis, ukrán, kisorosz, nagyorosz, román s Isten tudja még micsoda nyelvek bábeli keveredésében, hatalmi elnyomás alatt nyögve, szabadságától, iskolájától, nemzeti kultúrájától megfosztva, idegen politikai áramlatoktól fertőzve is, küzd, harcol, viaskodik. És — mint Kozák mondja — még égnek a gyertyák, még pislognak a tüzek a végeken. Szomorú, keserű könyv ez és aki tanulni akar belőle — tanulhat. A könyv modern címlappal, szép kiállításban, sok felvidéki, munkácsi képpel és Fáy Dezső fotomontázsaival a Studium kiadásában jelent meg. Zaka Sándor: Dénes Gizella: Fehér torony. (Regény. Bpest, Szent István Társulat.) A szentjánosi plébános mély lelkiséggel teli egyszerű életéről szólnak ezek a lapok. Finom, szonárus hang, amelyben a beletörődés bölcsessége könnyű aranyként remeg : ez a Bánky Szilveszter hangja s az első szótól az utolsóig oly elhitető erő sugárzik belőle, hogy csakugyan férfiírásnak, a negyven évvel, szürkülő hajjal az Isten háta mögötti kis faluba került lelkipásztor vallomásának tetszik ez az első személyben írt kis regény. Mind a falu, mind a környék — a filiák, a szintei bánya, — mind pedig Bánky Szilveszter alakja, kiolthatatlanul erős emléke lehet Dénes Gizellának, hogy ennyire hű valósággá tudta életüket teremteni. Sehol egyetlen szó, vagy hang, amely kisiklana a jól összefogott egészből. Mindvégig Bánky Szilvesztert látjuk és halljuk, a nemes alázatú falusi papot, akiből már csak egy-egy pillanat váratlan fájdalma ugratja ki a kemény, dacos, magyar kurtanemesek ivadékát, de aki minden erejével azon van, hogy hivatását betöltő, hű pásztor, a szegények, a borostás arcú, korán vénülő parasztok papja legyen. És Dénes Gizella művészete az ő szavával eleveníti elénk a fehér torony aljában küszködő kis falut, az elszegényedett magyarokat, akik a közeli szintei bányába járnak robotra és az élelmes, szorgalmas németeket, akiknek hatalomratörését a pángermán agitáció zsoldjában álló Oblath jegyző fűzi mind szenvedélyesebbé, míg a vörös Mayer, ötödmagával — mind nyakas, gőgös paraszt — odáig viszi a harcot, hogy a plébános elé áll és a misézés eddigi sorrendjének megváltoztatását kéri. Mink eddig csak kértünk, de most akarunk is . .. Ahogy eddig kétszer volt magyar és egyszer német, most fordítva legyen .. . Mert mink fizetünk. És amikor a plébános megtagadja a kérés teljesítését, elébe teszik az olvasójukat és az imakönyvüket. Mink most kitérünk a katholikus hitből! . . . A helyzetet a kántorválasztás izgalmai csak még jobban kiélezik. A vörös Mayer pártja a rokon Vaszek Tónit jelöli, a magyarok Pethő Pistát. És ugyanekkor itt van a faluban Tardy Mária is, a huszonnégy éves tanítónő, aki az ifjúság álmait élesztgeti Bánky Szilveszter lelkében. Mindannak, ami e küzdelmek közepette a plébános lelkében végbemegy, csodálatos ihlettel adott hangot Dénes Gizella. A kis regény legszebb lapjai ezek, mert minden sebével megmutatják a papi köntös alatt vergődő eleven embert, aki már csak Istennek és másoknak él. A maga öröme kitelik a tavasszal kivirágzó gyümölcsfák csodájából, egy kis hegedülésből este, a sötét szobában