Napkelet, 1932. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)
1932-07-01 / 7. szám - Komáromi János: Tatjána, hol vagy?
NAPKELET TATJÁNA, HOL VAGY? A z északi hegyek világa felé zúgott velem a gyorsvonat. Mert arra van az én hazám: a csonka-ország legis legészakibb zugá- JL Jában, zempléni földön. Minden esztendőben elmegyek oda egyszer legalább s megmászván e hegyek legmagasabb csúcsát, onnét tekintek el még északabbra, rajongó fájdalommal. Mert arrafelé esik a szülőföldem, ámde mindazok, akik neveltek és oltalmaztak, valamikor, nincsenek többé azon a földön , sem apám, sem anyám nem él már. Pihennek szelíden a földben, amely mindnyájunkat el fog takarni egyszer. Csattogott és zengett a gyorsvonat s nagy szelet kavarva fúródott mind északabbra, a távoli hegyek felé, amelyeknél regényesebbek nincsenek sehol. Nékem legalább nem . . . Pedig volt olyan egész egy esztendőm is, mikor négyezer méter magasságú havasokon kellett élnem, ahol oly kísérteti volt a csönd, hogy megrémültünk tőle. De hagyjuk ezt most, csak eltérítene a mondanivalóimtól. Füzesabony közeledett felénk s egyedül voltam a fülkében. Nyugati irányban mindinkább elmaradt a Mátra, melynek legtetejéről szabad szemmel is lehet látni a Gerlachfalvi-csúcsot s észak felől egyre élesebben ütköztek ki a Bükk ormai. . . Mint mindig, ha vonaton utazom, most is elmúlt dolgok jártak a fejemben, leginkább hősi emlékeim, amelyek puszta említése szívemig érint minden alkalommal. Sőt, távozván tőlük az időben, minden újabb esztendőben mélyebb lesz az én megindultságom . . . Nagy egyedülvalóságomban, amint egyedül üldögéltem a fülkében, arra gondoltam hirtelen, hogy átnézek az étkezőkocsiba , hátha találok ott valami ismerőst. A zempléni hegyekig még közel harmadfélóra az út. Csaknem kétszáz kilométer. Felálltam és átmentem az étkezőbe. Hanem ott is siket üresség ásítozott. Pohár italt rendeltem a pincérnél s összedörzsöltem a kezemet. Kelet felől az Alföld tavaszodó síkja húzott el szélsebesen, nyugat felől barkaszínű hegyek húzódtak el, alig félórányira. E hegyek ereszkedőin és a völgyek szorulataiban nagy csatát vívott egykor Görgei Artúr az akkori kormányelnök parancsára . . . Másodszor is összedörzsöltem a kezem fejét, mert szeretek az étkezőkocsiban üldögélni: az ember akaratlanul is azzal ámítja magát ilyenkor, hogy ha kiszáll majd a vonatból, valami kellemes meglepetés fogja érni azon a helyen, ahová éppen igyekszik. Napkelet 31