Napkelet, 1934. január-június (12. évfolyam, 1-6. szám)
1934-01-01 / 1. szám - Reményik Sándor: "Szemeimet a hegyekbe emelem" (Vers-ciklus)
5. EGY ÜGYÜ MENNYORSZÁG. Pásztorgyerek. A szava idegen. A szeme mosolyog. Nincs benne gyűlölet, sem félelem. Tetszik nekem. Szentgyörgy napjától Szentmihályi napig Itt terelgeti nyáját csendesen. Emberrel itt alig találkozik. A gondja csak a máé , nem veti árnyékát a holnapig. Kenyere málé, túró, vadgyümölcs. Igénytelen és bölcs. A Nagykőhavason Egy kicsi kőhalom. Egy emberkézre vall Simára csiszolt oldalaival. S mért, mért nem: ez még áll. Határkő. Elment tőle a határ. S tulajdonkép minek Ezen akadni meg? Megakadnak a vándor jellegek? Ledülnek töprengeni a szelek? Százesztendős imakönyvben lapozgat. A «Szív tükré»-ben, Húsz lejért vette. Tudja, hogy őt is Isten teremtette. S nem tudja, hogy az urak mit forraljnak Párisban, Bukarestben, Budapesten. Tilinkez egy sort. Hallgat azután. Mosolyog, méláz, ül a szikla fokán. S az együgyüek mennyországa nyílik Szívében kéken, mint az encián. Mi lehet, mi e magasban is fáj? Innen s túl egy az ég és egy a táj. Innen s túl egyformán szegényesen Gyalogfenyő és boróka terem. A Nagykőhavason Egy kicsi kőhalom. Egy kicsi kőhalom, Egy kicsi sírhalom. Alatta mégis egy világ pihen. Láttam, ahogy valaki ráborult És sírt keservesen. 6. HÁROMSZÁZAN. A medve jött. A rémület riadt. A legelőkre nem volt visszaút. Vad szirtfalba hajlott a lanka se. Szökellt a vezérkos őrült irammal, Szelíd szemére vér-fátyol borult. Az otthonos táj irtó idegen lett. Táncoltak köröskörül a hegyek. S vérködös szemmel ugrottak utána Háromszázan: aranygyapjas sereg. Gyönge testekből hörgő piramid. Szírt tövén véget ért a vad menet. 7. A RÉGI HATÁRKŐ. 1* 3