Napló, 1992 (3. évfolyam, 88-139. szám)

1992-11-04 / 131. szám

1992. november 4. Művelőd­és Naplód jövendőbeli lányai és fiai nem lesznek alávalóbbak az alapítóknál. A legtermé­kenyebb nemzetalapító (vagy újraalapító) írás az, melyet minden generáció újra tud értelmezni, amelynek értelmezéséhez mindenki visszanyúlhat, bármilyen legyen is politikai elkötelezettsége, feltéve, ha ezt a szöveget akarja értelmezni, és nem egy másikat; egy szöveg, amelynek min­den pontja (sora) mindenkor, folyama­tosan értelmezhető (és különfélekép­pen), melynek egyetlen pontját sem kell elfelejteni vagy mesterségesen kitessé­kelni az emlékezetünkből. Egy ilyen szö­veg állandó értelmezése garantálja a nemzetélet folyamatosságát. De attól, hogy ezt a szöveget nem váteszek írják és mindenki maga értelmezheti, mert mindenki érti, a szöveg szelleme még szent lehet az értelmezők számára. Pon­tosan ugyanúgy és ugyanannyira szent, amennyire egy vérszerződés szent, ameny­­nyire minden alapítás elkötelezettség és ígéret, amelyet elődeink vállalnak, és melyet nekünk és utódainknak kell be­váltani. 1956-ban, a forradalom alatt olvastam először teljes terjedelmében a 12 pontot. „Mit kíván a magyar nemzet?" Ahogy közölték a szöveget, már értelmezték is: számos és egyben-másban különböző „12 pont” (ugyancsak számos „több mint 12 pont") jelent meg az újságok­ban, röpiratokban, de valahogy mind­egyik kiegészítette, értelmezte, újraértel­mezte az eredetit. 1956-ban hirtelen fel­fedeztük: nekünk is van szövegünk. Ta­nultunk róla az iskolában addig is, csak éppen a teljes szöveget nem láttuk; ezt mások értelmezték számunkra. Ha jól meggondoljuk, vagy száznegyven évig nem volt szalonképes (vagy „utcaképes”) az a szöveg, amelyben a magyar nemzet írásba foglalta azt, amit egyszer tényleg kívánt. Igaz, a „Mit kíván a magyar nem­zet?" előzetes szöveg volt, mint az ameri­kai Függetlenségi nyilatkozat, még nem a főszöveg, még nem a demokratikus vagy liberális polgári magyar alkotmány. Talán most folytathatjuk, ahol egykor abbahagyatták velünk. Ideje lenne végül visszamenni a kezdetekhez az újraalapo­­zás gesztusával. A „főszöveg” hiányában, a magyar nemzet más szövegeket keresett és ta­lált; szövegeket, melyek metaforáiban, üzeneteiben és mitológiáiban önmagát értelmezhette. A­z isteni kinyilatkoztatás és a prózai alkotmányozás között nyílott egy harmadik lehetőség: a nemzeti köl­tészet, így vált egy 26 éves költő a magyar nemzet kanonizált szentjévé. Petőfi Sándor költészete volt az, amit minden gyermek könyv nélkül tanult meg idézni, az ő szövege volt a nemzet írott teste. A Nemzeti dal foglalta el a „Mit kíván a magyar nemzet?" helyét. Ahogy a XIX. század igazi magyar alkot­mányának helyére Petőfi, úgy került a XX. század igazi magyar alkotmányának helyére Ady Endre. Nekem is, mint oly sok másnak a generációmból, Ady volt a második Bibliám. Ő volt a szöveg, így véltünk gazdagodni a hiányból. De ez tévedés volt. A költészet szebb a legjobb alkotmánynál. De nem helyettesíti még az olyan „kis szöveg"-et sem, mint ami­lyen a „Mit kíván a magyar nemzet?". Rossz szolgálatot teszünk mind a költé­szetnek, mind a nemzetnek, ha el akar­juk hitetni, hogy a versek értelmezésével egy közös alapszöveget értelmezünk. S még nagyobb baj forrása, ha az alapítás gesztusát egy karizmatikus „vétesz" míto­szához kapcsoljuk. Mert az igazság az, hogy Petőfi vagy Ady értelmezésével sohasem egy közös alapszöveget értelmeztünk. Minden politi­kai korszak kiválasztott egynéhány Petőfi­­vag­y egynéhány Ady-verset, és kinevezte azokat a nemzet reprezentatív szövegei­nek. A többi verseket (szövegeket) nem tanították az iskolában, nem szavalták őket, feledésbe merültek. Gyermekko­romban hetente citáltuk, hogy „A Kárpá­toktól le az Aldunáig...”, de nem tudtuk, hogy Petőfi ezt is írta: „Akasszátok föl a királyokat!", míg ifjúkorom tankönyvei­ben csak az utóbbi szerepelt, az előbbit elfújta a szél. A mi gyerekeink Adytól elsősorban „A proletárfiú versé"-t szaval­ták, a „Vörös Nap"-ot idézték, amely felkelt „reánk ragyogva”, és nem hiszem, hogy unokáim is ugyanezeket fogják könyv nélkül megtanulni, vagy hogy egyáltalán tanulni fogják ezeket. Aki rosszindulatú, az egyszerűen hazudik a költővel mint „nemzeti szöveg”-gel, aki jóindulatú, az is csak féligazságokat tud vele elmondani. Sem „A Kárpátoktól le az Aldunáig”, sem az „Akasszátok fel a királyokat”, sem „A proletárfiú verse” vagy a „Márciusi Nap” nem reprezentatív nemzeti szövegek ma. A „Nemzeti dal” sem az: nem a kardnak kell ma karunkat ékesítenie. 1848 óta, hol radikálisan, hol kevésbé radikálisan, de állandóan kitöröltek vala­mit a nemzet emlékezetéből. A költő-vá­­teszeket úgy állították az emlékezés szol­gálatába, hogy egyúttal a felejtés szolgá­latába is állították őket. Talán ezek a költők ma megint költőkké válnak, és mindenki azt választhatja ki összes mű­veikből, ami személyes ízlésének megfe­lel. Mi pedig visszatérhetünk a régi prózai kérdéshez, váteszek útmutatása nélkül, a 12 pont szellemét értelmezve: Mit kíván a magyar nemzet? 15

Next