Napló, 1993 (4. évfolyam, 140-191. szám)
1993-01-06 / 140. szám
4 HolNapló 1993. január 6. megoldatlan rejtély BH - a Térképek az asztalon. Tervek és ellentervek. Naponta változó elképzelések. Sietség. Meddő tárgyalások. Tél Gerziben. Tél Szarajevóban. Tél a fejekben. Szinte még ki sem csorbult az óév, máris asztalhoz kényszerültek nemzeti vezérek és államelnökök. Bosznia sorsáról döntenek nyugati aszisztálással. Fenyegető ultimátum árnyékában. A világközvélemény erősödő nyomására. Nyilvánvaló. Persze, van aki mindezt tudomásul veszi, ennek megfelelően alakítja ki álláspontját, s van, aki megint csak tessék-lássék tárgyalgat, nem változtatva eredeti tervein. Jelenleg a tíz önálló körzetre osztott köztársaság egyfajta kantonális államberendezése felett vitatkoznak. Miközben az ágyúcsövek nem hűltek ki, ám a fagyhalál szedi otthon az áldozatokat. A legújabb hírek már helyenkénti „békés” lakosságcseréről szólnak, mi több, Karadžić büszkén jelenthette ki a Belgrádi Rádióban, hogy az ellenőrzésük alatt levő területeken egyre több muzulmán adja fel vallását és „önként kéri" áttérését a pravoszláv hitre. Minden a tervezettek szerint alakul. 1993 a nagy álmok beteljesülésének ígéretével érkezett. A nagyszerb álom megvalósulóban. Kalapot le az erőszakpolitika előtt. Balkán, az Balkán marad. Mi közünk hozzá? Azon kívül, hogy itt vagyunk, hogy szeretnénk a győztesek oldalán állni, s azon a csekélységen kívül, hogy potenciális ágyútöltelék, meg lehetséges célpont vagyunk. A világ egyszerűen képtelen volt megbirkózni a jugoszláv feladattal. Közvetíteni akart, próbált és üres puskával hadonászott. Lépni szeretett volna - de ólomlábakon járt, s így mindig csak az események nyomában kullogott. Se világos terve, se kényszerítő békejavaslata, se határozottsága, se elszántsága nem volt. És ezért a tehetetlenkedésért még drágán megfizethet; minden elszalasztott nap, lehetőség új ezer meg ezer emberéletbe kerülhet, mind nagyobb rizikó, kétesebb kimenetel. Ha valaki eddig következetes volt ebben a válságban, később meg a háborúban, az a szerb fél. Indoklásul tekintsük át galoppban a boszniai válság néhány kulcskérdését. Egy évvel ezelőtt alakult meg az első SAO abban a térségben. Január 4-én, sosem felejtem el, a rádió esti híradójának felkonferálásakor kértem a hallgatókat, jól jegyezzék meg ezt a dátumot, mert kiszámíthatatlan és tragikus következményekkel járhat az eddig békés térség jövőjére. Volt ugyanis intő példa. A horvátországi szerb autonóm körzetek kikiáltása, az ott lezajlott események arra engedtek következtetni, hogy Boszniában, a béke oázisában, ahogy még annak idején hirdették, valami készül. Valami hasonló, ami a horvát vidékeken jól bevált. Pedig akkor még, emlékezzenek csak vissza, a bosnyák vezetőség éppen felajánlotta jószolgálatait a szerb-horvát konfliktusban, Szarajevóba invitálta a háborúzó felek képviselőit, jöjjenek és ott tárgyaljanak a fegyverszünetről, a békés megoldásról - hiszen Bosznia-Hercegovina a nyugalom, a békés egymás mellett élés, a nemzeti egyenlőség hazája. Két hónap múlva azonban már ENSZ- megfigyelőket kértek a térségbe, mi több, azt szerették volna, ha az UNNPROFOR fővárosukban alakítja ki főhadiszállását, ha kéksisakosok jönnének oda is, megelőzendő a bajokat. De a világszervezet süket maradt a kérésekre, úgy ítélte meg, semmi sem fenyegeti a kaszabák csendjét. Különben is béketüntetések zajlottak, százezres rock-koncertek, esdve, óhajtva a szeretetet és békét. Aztán belelőttek a tömegbe... Mert egyeseknek más elképzeléseik voltak. Bosznia leépítése, szétdarabolása a különböző szerb területi egységek önállóságának kihirdetésével kezdődött. Amikor ezek az egynemzetiségűre festett önkormányzatok nem óhajtottak engedelmeskedni a központnak, s amikor a vegyes lakosságból az egyik nemzet dominanciát hirdetett. Védekezésül. A többi érdekének figyelembe vétele nélkül. Amikor szecesszionista népszavazást bonyolított le, kimondva, hogy Szerbiához, illetve az akkor alakulóban levő Kis-Jugoszláviához kíván csatlakozni. Ez a szerb következetesség, kizárólagosság immár két éve megingathatatlan. Belgrád jól előkészített mindent. Stratégiája végig ugyanaz maradt. Mint a sakkozóé, aki állandóan királygyaloggal nyit, minden partiban, s bár ez várható, ellenfelei képtelenek bármit is tenni a számukra kialakuló hátrányos állás elkerülésére. Emlékezzünk csak az ismétlődő sémákra! Milosevic aduja - még az össznemzeti vándorcirkusz idején, amikor a jugoszláv tagköztársaságok elnökei minden héten más hazai fővárosban tárgyalták a jövőt - az volt, hogy a nyugati köztársaságok konföderációs javaslatával szemben egyenrangúan álljon ott a szerb elképzelés is, a föderáció megőrzése. Verbálisan, tehát csökönyösen ragaszkodtak a föderációhoz, a gyakorlatban azonban ekkor már teljesen szétverték az egységes jugoszláv piacot, kiélezték az ellentéteket, s készültek a válság radikális megoldására. Később, mikor a boszniai vezetésben szakadás történt, a szerb fél azon inszisztált, hogy javaslata (Bosznia ne legyen független állam, hanem csatlakozzon esetleg Macedóniával együtt a csonka jugoszláv közösséghez) egyenrangú opcióként funkcionáljon, azaz fogadtassák el a muzulmánok és horvátok részéről, mivel hogy két ellentétes varriáns közül az „ésszerűbbre" illik voksolni. A szerb fél mindig is hangoztatta, hogy hajlandó tárgyalni, de úgy, hogy saját elképzelése szerint alakuljanak a dolgok. Következett Genf, ahol Karadacék minden európai tervet visszautasítottak és követelték, hogy a szerb opció megint csak „egyenrangú” tárgyalási alapként szolgáljon, mi több, kijelentették, hogy parlamentjük csak arra hatalmazta fel őket: ezt vitathatják, mást nem! Elismerésre méltó, következetes kizárólagosság. Egyébként sóvárogják a békét, hajlandóak a politikai megoldásra. A saját feltételeik mellett. Apropó béke. Ki lehet-e kényszeríteni fegyverrel? Karadžić már megalakította saját államát, az egykori MH haderejével, tisztjeinek segítségével. Ha a szembenállók nem ismerik el hódításait, hát majd újabb területekre terjeszti ki fennhatóságát. Ellencsapás során. Legyen hát béke, mert még nagyobbat ütünk. Ha pedig a világ mégis úgy határozna, büntetőexpedíciókhoz folyamodik, akkor az agresszió, amellyel jogosan szállna szembe a térség minden szerbje, s velük együtt a mundérba rántott egyéb jugoszláv állampolgárok, akiknek joguk volna védekezni, nyelvre, nemzetiségre, vallásra és politikai elkötelezettségre való tekintet nélkül. A világ békét akar. Szép szóval vagy intervenciós fenyegetőzéssel. Hogy a béke igazságos vagy igazságtalan lesz-e, kevésbé érdekli. Bár a történelmi békekötések egyik félre nézve ugyanakkor igazságosak, mikor a másik szempontjából igazságtalanok. Nos, amennyiben Bosznia esetében vagy az egyelőre „elfektetett” horvátországi ügyben a nemzetközi közösség valamiféleképp is ratifikálja a tényt, hogy a határok igenis megváltoztathatók erőszakkal, végzetes ballépést követ el. A világháborút követő rend felborul, az erősebb kutya elve érvényesül, ami elsősorban Európában vezethet feszültségekhez és újabb összeütközésekhez, láncreakciószerűen. Nem beszélve arról, hogy mind az EBEÉ, mind pedig az ENSZ teljesen hitelét veszti. Épp ezért óriási a diplomaták és katonai vezetők felelőssége. Mert nem szabad beleegyezniük abba a megtévesztő variációba, hogy „békét mindenáron". Az ilyen megoldás nem megoldás, hanem újabb, még nagyobb bajok okozója lehet Bosznia próbakő. A Nyugatnak pedig döntenie kell. Tesz-e valamit, vagy hagyja, hogy az iszlám ultimátum lejárjon. S ezzel a dolgok visszafordíthatatlan irányt vesznek Márpedig ki szeretné, ha az Ókontinens lágy alfelén török arab vetné meg a lábát, ismételten Hogy mohamedán érdekeltség legyen a térségben. Akkor már sirathatnák az elvesztegetett lehetőségeket. Azt, hogy képtelenek voltak alkalmazkodni a balkáni stílushoz, modorhoz, mentalitáshoz, s hogy óvatoskodva előkelősködtek egy emberi mészárszék tövében. Sorsunk nem a mi kezünkben van immár. Guelmino Sándor Szarajevó nyílt város