Napló, 1993 (4. évfolyam, 140-191. szám)
1993-12-01 / 187. szám
1993. december 1. lanság elleni küzdelem. Mindennek pozitív hatása volt a magyar nyelvű oktatás és nevelés terén is. Megvizsgálva a statisztikai adatokat, azt mondhatjuk, hogy a magyar iskoláknak és tagozatoknak, s ezzel együtt a magyarul tanuló diákok számának a növekedése megközelítőleg az 1958-as iskolareformig töretlen volt, és az általános iskolai képzés terén egy szolid, kielégítő szintet ért el. Az eredmények ellenére már ekkor megjelentek azok a gondok, amelyek a nemzeti majorizáció következményeiként léptek fel, s amelyek célja a leplezett, nem erőszakos, de céltudatosan serkentett asszimiláció volt. E célt szolgálni volt hivatott az a gyakorlat, amely a kisebbségek bezárkózásának, „gettóba szorulásának" megakadályozása érdekében ahol csak lehetett, akadályozta az önálló magyar tanintézmények megmaradását. Lényegében az asszimilációt serkentette az úgynevezett kétnyelvű oktatás is, amelyet ugyan elsősorban a Muravidéken honosítottak meg, részben az objektív kényszernek engedelmeskedve, de amelyet Szabadka környékén is megpróbáltak meghonosítani, noha ezt sem a káderhiány, sem pedig a magyar tanulók létszáma nem tette indokolttá. A tények ismeretében azt kell mondanunk, hogy az iskolarendszer egészét lényegében az ötvenes évek végétől, a hatvanas évek elejétől kezdődően a lassú, de egyenes vonalú délszlávosítás, illetve jugoszlávosítás távlati céljaihoz igazították.1956 után lényegében hasonló folyamatok indultak meg a kultúrában, a művelődési egyesületek szervezeti felépítésének terén is, ahol csak lehetett, megszüntették az egynyelvű magyar művelődési egyesületeket, ismét csak a testvériség-egység szellemében és a gettósodás elleni harc jegyében. Ennek eredményeként törvényszerűen a magyar tevékenység indult sorvadásnak. Az alkalmazott módszerek azóta sem változtak. Napjainkban az újvidéki Petőfi Sándor Művelődési Egyesület buzgó kétnyelvűsítését figyelhetjük meg, az egyesület vezetőségének odaadó asszisztálása mellett.) A csendes, de tervszerű asszimiláció a következő úton volt kivitelezhető: „1.) Az elsődleges és leglényegesebb szerepű eszköz a tömeges majorizáció (a fizikai többség) biztosítása, mely nélkül nem hathat egyetlen más demográfiai eszköz sem (a cél legyen az eszköz is). 2. ) Előbb a városok délszlávosítása, s csak azután a falvaké. 3. ) Asszimilációs helyzet és asszimilációs politikai közhangulat teremtése minden társadalmi területen. 4. ) Negatív népmozgalom ösztönzése a nemzetiségeknél. ” (Lásd Mimics Károly: A szórványmagyarságtól a szigetmagyarságig)(7* A németek helyére telepített délszlávsággal az első feltétel már a negyvenes évek végén teljesült. A második lépcsőfok a hatvanas évek elején vette kezdetét. Kevésbé ismert tény még a Vajdaságban is, hogy a hatvanas években államilag (sőt azon belül a hadügyminisztérium által is) támogatott betelepedési hullám indul meg, elsősorban Bosznia-Hercegovina szerblakta területeiről a Vajdaságba, legelsősorban Újvidékre és Dél- Bácska magyar településeire. Az oktatási rendszernek elsősorban a harmadik és a negyedik feltétel kialakításában volt szerepe. A depopulizáció kihatott ugyan az iskolák és tagozatok számának csökkenésére, ezt a folyamatot azonban a tényezők kölcsönös összefüggésében kell szemlélnünk: a kistelepülések magyar iskoláinak megszüntetése maga is a depopulizáció és az asszimiláció irányába hatott, a magyar kisebbség fennmaradásának esélyeit gyöngítette. Az elsők között - már az ötvenes években - a szerémségi magyar iskolák kerültek felszámolásra, a hatvanas és hetvenes években pedig ezek az akciók elérték a Bánátot és Dél-Bácskát is. A vajdasági magyar általános iskolák legnagyobb lepusztulása egyébként a hetvenes években következett be: azokban az években, amikor a Vajdaság autonóm tartomány politikai, gazdasági és alkotmányjogi önállósága eddigi történelme során a legnagyobb volt. Mindez azonban nem párosult hatékony kisebbségi érdekvédelemmel, hiszen a be nem vallott, de töretlenül követett cél, a kisebbségek asszimilációja ezekben az években sem változott. Közállapotainkra jellemző, hogy mindezt a nyolcvanas évek végéig nyilvánosan fel sem lehetett panaszolni, ugyanakkor a magyar közvélmény is elsősorban a középiskolai rendszerben 1975 után bekövetkezett nagyfokú rombolásra figyelt. (Folytatjuk) Orgoványi Anikó rajza Jegyzetek 1. Dr. Deák Leó: Magyar iskolaügyünk a jugoszláv uralom idején. In: Csuka Zoltán szerk.: A visszatért Délvidék, Budapest, 1941., 27-36. p. Deák szerint Horvátországban 1918-ig a Julián-egyesület 654, a MÁV 14, a protestáns egyházak 11 magyar iskolát működtettek. Mint ismeretes, Szerémség 1868 és 1918 között Horvátországhoz tartozott. 2. Mészáros Sándor: Madjari u Vojvodini 1929-1941., Novi Sad, 1989., 49-57. p. Ezenkívül még lásd Matušev Cvetko: Magyar könyvkiadás az új Jugoszáviában, Híd, 1950/1- 2., 120. p. 3. Szita László: A nemzetiségi iskolaügy alakulása a II. világháború idején a visszacsatolt Bács-Bodrog vármegyei területen 1941-1944. Cumania 9. sz., 257-290. p. 4. Matuska Márton: A megtorlás napjai, Újvidék, 1991., 42-43. p. 5. A. Sajti Enikő: Nemzettudat, jugoszlávizmus, magyarság, Szeged, 1991., 125-126. p. 6. Lőrinc Péter: Államosítás és iskoláink. Híd, 1947/1. 48. p. 7. Mimics Károly kéziratának 12-13. oldalán Mimics tanulmányában kimerítően foglalkozik Vladan Jojkićnak a kisebbségek asszimilációjára vonatkozó koncepciójával, amelynek elemeit a második világháború utáni kisebbségporitikában kamatoztatta a szerb, illetve a jugoszláv pártállam. Művelődés Naplód 15