Napló, 1994 (5. évfolyam, 192-243. szám)

1994-01-05 / 192. szám

994­ január 5. Kilícia B. U. J. J. E. K. ! Tejet tojásért, olajat mézért, államot márkáért Ezt is megértük Ismét a jobb utáni vágyakozás reményével köszöntöttük az új esztendőt. Mint tavaly ilyenkor. Aztán semmi sem változott, csak rosszabb lett. Egyesek azt mondják nekem, hogy ért­sem meg,, ez, amiben élünk, nem tarthat örökké. Átmeneti állapot. Nekem ezt nem kell megértenem. Tudom. Hiszen, ha nem hinnék/hinnénk benne, nem len­ne erőnk tovább csinálni. Csak azzal a gondolattal nem tudok továbbra sem kö­zösséget vállalni, hogy hallgatva, csönd­ben, meglapulva kell várakozni. Vagy mindig támogatni az éppen aktuális esz­mét. Egyszer a háborút, másszor a békét. Vagy úgy tenni, mintha mi sem történt volna. A megaláztatásból bőven jutott az óesztendő utolsó és az új év első napjai­ban is. Mert mi más az, amikor a nyug­díjasok azzal töltik december „végnap­jai”-t, hogy sorban állnak a bankok előtt a járandóságukért? Egyes helyeken éjjel­nappal. Közben érkeztek a vérszegény hi­vatalos magyarázkodások, hogy a Jugo­szláv Nemzeti Banktól kevés készpénz ér­kezett a pénzforgalmazókhoz. Persze volt, akinek soron kívül jutott. Szemtanúk állítják,­­hogy a pénzszállítmánnyal egy időben futott be két férfi is. A várakozók közül jó néhányan felismerték őket, üz­leteltek már velük a piacon. Később azt mondták, hogy menjen mindenki haza, mert a kapott pénzt már szétosztották. Csak a két „úriember” maradhatott benn a bankban. Vajon miért? A vissza­térőknek pedig az Újabb Nagy Nullátlaní­­tás Napján kijelentették: az ily módon megkurtított összeg olyan kicsi, hogy ki sem adhatják. Várják meg, amíg kapnak majd hozzá. Esetleg hozzanak háromez­ret, hogy visszakapjanak kettőt. Mert most ismét „csak” ezreseink van­nak, így könnyebb lesz kimondani, de nem szabad belegondolni, hogy mennyi is az. Meg a csekkre is egyszerűbb lesz ráírni. Szabályosabb. Hiszen a matema­tikában jártasabbak azon szórakoztak, hogy nem létező összegeket írattak ki az emberekkel. Ezer milliárdokat. De mi itt a gond? Fedezet nélküli csekkre nem lé­tező számokat, így az igazi. A nullák visszatérése úgyis csak idő kérdése. Az egyik legnépszerűbb észak-bácskai szó­rakozóhelyen újév­ napján kiírták nulla nélküli dinárban is az árakat A pizzák és egyebek már így is több tízezerbe kerül­tek. Hamarosan százezerbe, aztán millió­ba, és már ott is vagyunk, ahol voltunk. Igaz, a dinárban kifejezett ár inkább csak szörnyülködésre vagy szórakoztatásra szolgál, hiszen mindenki forintban vagy márkában fizet.­­ A piacon is. A legidősebb kofa is tudja, mi mennyi forintban, illetve márkában, dinárban ki sem tudják mondani. Vagy cserélnek. Tejet tojásért, olajat mézért. A lehetőségek végtelenek. Azon még nem is csodálkoztam, hogy a templomban a kalendárium ára egy tojás vagy egy liter tej. Aztán hallottam, hogy az egyik kis fa­luban vonatjegyet is adtak tojásért. Ez­után majd mindenkiről tudjuk, hogy mi­lyen messzire szeretne utazni. Ez a pénz­tárnál kirakott tojás mennyiségétől függ. A bontott kakas, kacsa vagy liba már a nemzetközi járatra szól. Persze csak akkor, ha indulnak a vo­natok. A Boldog Új Esztendőd­-hangulat­­ban ezt is átéltük. Annak ellenére, hogy a vasúti utasszállítás december végén 800 százalékkal drágult, a hónap utolsó napjától sztrájkoltak a mozdonyvezetők. A részrehajlás legkisebb szándéka nélkül csak annyit jegyeznék meg, hogy azon a napon Zomborig 25 milliárdba került a vonatjegy és 3000 milliárdba az autó­busz. Ezt véletlenül tudom, mert oda kel­lett volna utaznunk. Bármennyire is bosszankodtak azok, akik hiába mentek ki a vasútállomásra, nem hiszem, hogy a sztrájkvezetők letartóztatásait egyetlen­egy jóindulatú ember is támogathatja. Erről jut eszembe, hogy sokat átkozott szomszédainknál azt vallják, hogy senkit sem ellenőrizhetnek a tudta nélkül. Vala­hol ez is a demokrácia része. Figyelmez­tetik az utasokat, hogy készítsék elő a je­gyüket, mert a metró kijár­atánál el­lenőrök vannak. Egy másik példa: a rádió többször is bemondja, hogy hogy hol van ellenőrzés. Igaz, az ilyesfajta civilizációs vívmányo­kat, illetve kijátszásuk fortélyait a jövőben nemigen élvezhetjük. Hacsak nincs fö­lösleges tíz, illetve több tíz márkánk. Erről talán nem is kellene beszélnem, hiszen már sok politikai és társadalmi szervezet is kifejezte felháborodását. Azt hiszem, több szempontból is a JSZK Alkotmány­­bíróságára tartozik az ügy. Mozgószabad­­ságunk korlátozásával ismét alapvető emberi jogainkat tapossák. Csak éppen ebben a rendszerben emberi jogokat emlegetni kissé naiv dolognak tűnik. Ta­lán hatékonyabb lesz a másik érv, az, hogy törvényeink értelmében eddig még a dinár a hivatalos fizetőesz­köz. Hogyan szabhatják meg a kilépési illetéket devi­zában, egy másik, szintén sokat átkozott ország pénznemében? Honnan a deviza, ha szabad eladásban a bankokban sincs? Persze mindenki előtt világos, hogy hon­nan, csak arról nem volt tudomásunk, hogy államilag legalizálták volna a feke­tepiacot. Mert mi más ez? Akkor meg mi­ért háborgunk, ha a piacon, az üzletek­ben sem akarják elfogadni a dinárt? Van kitől tanulniuk. Csak tudnám, mikor jön el az az idő, amikor úgy ítélik meg, hogy kifogytak a szalmazsákok. Akkor majd nem kell újabbnál újabb módszereket ki­találni a feltételezett devizatartalékok tó­csapására. Egyébként az ígéretek ellenére voltak olyanok, akik sötétben várták be szilvesz­terkor az éjfélt. Állítólag nem kikapcsolás volt, csak meghibásodás. De azért boldog új évet mindenkinek. Világosabbat, melegebbet, embersége­sebbet, békésebbet. Elviselhetőt.

Next