Napló, 1995. július-december (6. évfolyam, 270-295. szám)

1995-09-20 / 281. szám

­je Napló 1995. szeptember 20. Horvátország Megy a gőzös Horvátország augusztus közepe óta a felszabadított területek visszatérése feletti eufóriától zihál. Nincs ebben semmi különös: most jött el az a pillanat, amikor Horvátország igazi tartalommal töltötte meg az 1991 nyarán kikiáltott függetlenséget, most lett valóban szuverén állam, amelynek államigazgatása ellenőrzés alatt tartja az ország területét (és kevés kétségünk lehet afelől, hogy hamarosan a még szerb megszállás alatt álló Kelet-Szlavóniát is visszaszerzi). A függetlenségről álmodott „ezeré­ves álmok” 1995 augusztusában váltak igazából valóra, és ez így van rendjén. Csakhogy. Van úgy, hogy az ember kifejezetten csúnya dolgokat is álmodik: óvodák előtt gyűrögeti izgatottan cukroszacskóját, szomszédját kidobja a gangról ésatöbbi, és még az is előfordul, hogy ilyenkor nem verejtékben úszva ébred fel, hanem kifejezett elégedettség tölti el egy pillanatra, míg rá nem jön, hogy egyrészt csak álom volt az egész, a szomszéd marad, tovább rajcsúrozik, a macskaszart cipője orrával a sajátja elől az ember küszöbére rugdossa, éjszaka fúr, másrészt ilyet még álmodni sem illik, hát még örülni neki. Hogy a horvátok álmodtak-e valaha arról (a dicstelen usztasa-korszak néhány fantaszta gyilkosától eltekintve), hogy egy szép napon arra ébrednek fel: egyedül maradtak országukban, nem tudjuk. Beszámolni mindenesetre nem számoltak be róla: nincs olyan politikai program a horvát múltban (megint csak­ az usztasákét kivéve), amely a modern horvát történelem egyik legsúlyosabb problémáját, jelesül a szerb kisebbség kérdését úgy próbálta volna megoldani, hogy a kisebb­ségtől fizikai mivoltában szabadul meg - elpusztítja vagy kiakolbólítja őket az országból (a legradikálisabb talán a Starcevic-féle Jogpárté volt a századfordulón, amely, igazából horvátnak mondva a szerbeket, alapjában kérdőjelezte meg az identitásukat). Ennek ellenére a szerbek az elmúlt hónapban elmenekültek Horvátországból, s ráadásul úgy, hogy a horvát kormányt és hatóságokat látszólag semmiféle szemrehányás nem érheti. Egyetlen augusztusi hét leforgása alatt mintegy 150 ezer szerb hagyta el hazáját (igen, hazáját, bárminek is hívjuk, Horvátországnak vagy Krajinai Szerb Köztársaságnak), s velük - meg a már korábban távozott vagy 200 ezer szerbbel - a legnagyobb horvátországi kisebbség létszáma a mostani becslések szerint 90-150 ezer, megfélemlített és elszigetelt, jobbára a városokban lapító lakosra csökkent. A krajinai szerbek elmúlt öt évének lázas történelme, melyet sebtiben fogalmazott függet­lenségi nyilatkozatok és égő házak, absztrakt alkotmányjogi viták és szakállas fegyveresek meg menekülők menetoszlopai szegélyeznek, a pa­radoxonok és a megtévesztések, a látszatok és a látszatokkal való manipulálás története, melynek során egy szegény, elsősorban paraszti népesség az önálló állami lét egy rövid pillanatra meg­valósult illúziójának mennyországából a teljes ellehetetlenülés, a száműzöttség pokláig hajszolta magát. Közhely, hogy a krajinai szerbek minde­nekelőtt a belgrádi nagypolitika áldozatai - közhely nemcsak azért, mert minden elemző számára világos, hanem azért is, mert a kisebbségi szerbek a két ország közös történelme során mindig is játékszer voltak Belgrád kezében. 1989-90-ben semmi másra nem használták fel őket, mint a horvát függetlenség megaka­dályozására. Azok az emberek, akik a képvi­selőiknek mondták magukat, semmiféle pozitív programot, kisebbségi autonómiatervezetet nem dolgoztak ki (nota bene: ezek a vezetők, Jovan Rašković, Milan Babic, Milan Martic egy olyan párt nevében sajátították ki maguknak a szerbek kizárólagos képviseletét, amely - a posztkommu­nistákkal szemben - nem szerezte meg a szerb szavazatok többségét az 1990-es horvátországi választásokon­. A horvát kormánnyal lényegében nem voltak hajlandók tárgyalni, csökönyösen ismételgették a Belgrádból kapott szlogeneket a „veszélyeztetettségről” és az „usztasákról”, majd a Vihar-hadműveletet közvetlenül megelőzően sem voltak hajlandók elfogadni a horvát kormány ajánlatait a „békés reintegrációra”, s amit ennek fejében kaptak volna, a széles körű politikai autonómiára vonatkozóan. Végül pedig, az elmúlt öt év balkáni történelmének újabb felfoghatatlan paradoxonaként, megtették a lehető legnagyobb szívességet a horvát kormánynak. Maguktól elmentek. Vagy majdnem maguktól. A horvátor­szági szerb vezetőknek eszük ágában sem volt maradásra bírni őket, sőt. Saját paranoiájuk, saját rémképeik üldözték el őket leginkább - hogy ezek mennyire voltak megalapozottak, lehet, soha nem fogjuk már megtudni másodsorban a visszatérőktől, egykori szomszédaiktól való félelem, s csak talán csak harmadsorban a horvát hatóságok. Bár a horvát kormány és - például­­ a Helsinki Watch közlései nem mindenben egyeznek meg, nagy biztonsággal kijelenthető, hogy szervezett, a legfelsőbb szintekről parancsba adott etnikai tisztogatás nem volt, a szerb házakat nem égették fel módszeresen, s a területfoglalást nem kísérték a tömeggyilkosságok, mint például Bijeljina, Foča vagy Srebrenica esetében. De nehogy ott tartsunk, hogy a horvát hatóságoknak gratulálni kelljen ezért. A sikeres katonai akciót követő ünnepségek központi eseménye a Szabadság Vonatának útja volt. A Szabadság Vonata Tudman elnököt, valamint a horvát politikai, katonai és értelmiségi establish­ment legjelesebbjeit szállította Zágrábból Kninen át Splitbe (ebben láthatunk akár valamiféle szimbolikus jelentést is: pragmatikusan Knin és az azt övező kősivatag a rajta áthaladó vasútvonal miatt volt fontos, minden történelmi és érzelmi szál ellenére). Az elnök minden állomáson és megállóhelyen megállt, s beszédet mondott. A szerbekről kevés szót ejtett, s azok sem ígértek sok jót. Karlovacban például azt jelentette ki, hogy „a szerbeknek pedig jó utat”. A horvát hatóságok a szerb ingatlanokat állami tulajdonba vették, terveik ugyan még nem világosak, de egyelőre Horvát nyár: a győzelem jele a Krajinában

Next