Napló, 1996 (7. évfolyam, 296-347. szám)
1996-05-08 / 314. szám
( Napló __________ 1996. május 8.) Kis Szerb/Horvát Ornitológia Mottó: Mindenkinek szüksége van - legalábbis egy papagájra. Csodálkozik a brioni állatkert főgondnoka. Nem érti. Tudomása szerint senki sem tanította külön erre, Koki most mégis állandóan Franjo Tudman nevét rikácsolja. Még a vele interjút készítő újságírónak sem volt hajlandó a horvát elnök nevén kívül most nyilatkozni, pedig az több keresztkérdést is feltett neki korábbi gazdájával, Josip Broz Titóval kapcsolatban. Csodálkozik Mira Broz is. Tito úgy jó másfél évtizeddel ezelőtt ajándékozta az akkor még fiatal papagájt kedvenc unokájának, az akkor nyolc éves Aleksandrának (Misa lányának), a nagyvárosi élet azonban szemlátomást nem tett jót Kokinak. Ezért a családfő néhány évvel ezelőtt úgy döntött, visszaviszi Brionira. Most meg nem tudja visszakapni, hiába minden levél, bírósági felszólítás, kérelem. Ő sem érti. Nem értem, mit nem ért. Valljuk be őszintén: hajlandó lenne közülünk bárki is megválni egy papagájtól - még ha nem is a miénk -, amelyik olyan édesen dalikázza a legszebb muzsikát füleinknek: a saját nevünket? Vannak azonban olyanok is, akiknek egyszerre több papagájra van szükségük. Korához illően nem méltóságteljesen, inkább pajkosan és ártatlanul, nevetgélve és feszengve vonul be egymás után vagy hetven bimbódzó kislány a zentai városháza nagytermébe. Hetven tavaszi rügy áll három tömör sorban a dugig megtelt terem szélébe és néz csillogó szemekkel a közönségre. A karmester keze magasba lendül és hetven zentai kislány énekli - szerbül és magyarul - zengő hangon, pattogó ritmusban az Internacionálét. Őket viszont már tanították. Ők még (remélhetőleg nem értik), a közönség viszont már érti, miről is van szó. Azonnal vigyázzállásba is vágja magát mindenki, mint amikor a hadseregparancsnok megy kaszárnyalátogatóba. Sőt van, aki már nem is érti, hanem egyenesen érzi. A lányok előtt és a közönséggel szintén szemben álló ifjú és csinos hölgy végig csukott szemmel, magasabb szellemi régiókba emelkedve készül a végső harcra. Csak akkor tér vissza a földre - és nyitja ki szemét - amikor a dal(ok) véget ér(nek). Arcán átszellemült mosoly. Mira Markovic - aki Ágoston Andrással, Páll Sándorral, Nenad Canakkal és még ki tudja kivel ellentétben egyből bebocsátást nyert a zentai városháza nagytermébe is elégedett. Ő balról jött be. Ő is érti, az ő fülének is kedves muzsikát dalol ez a hetven aranyos madárka. Már épp elmagyarázta, hogy mi, itt élő magyarok jobban hasonlítunk a szerbekre, mint a magyarországi magyarokra, és hogy milyen jó lesz itt nemsokára. JoBb lesz, mint valaha. Holnapra övé lesz a világ. Aki viszont teheti, az még ennyivel sem elégszik meg. Az nem holnap a világot, hanem ma az országot papagájosítja el. Mondjuk, fogja a térképet, és úgy tekint rá, mint az utcán játszó gyerekek azokra a krétával rajzolt kis négyzetecskékre, amelyeket fél lábbal be kell ugrálniuk. Aztán - hopp! - egy ugrás ide, és talpával már rá is nehezedett az ország legnagyobb és legjelentősebb tömegtájékoztatási eszközére. Aztán ide szökken, oda röppen - játék közben szabad tenyerelni is - és lám, már mindenütt az ő papagájai dalolnak. Megéri, mert ez a gigászi zümmögőkórus aztán olyan változatos dicshimnuszokat fog zengedezni egyetlen végtelen hömpölyben, amelyek hallatán szegény Koki kolostorba vonulna. Aki nem tanulta meg a nevét, azt eltapossa, aki igen, az kap madáreredelt. Ennek a jól betanított kórusnak a segítségével aztán még csintalanabb dolgokat is lehet művelni - például háborúba rángatni egy országot, és közben elmagyarázni, hogy a másik kezdte a biztos halálba küldeni több tízezer embert, és közben meggyőzni mindenkit, hogy ez a történelem legfényesebb pillanata; többszörösen kifosztani minden egyes polgárt, és kioktatni őket, hogy erről csak ők tehetnek, mert rosszak voltak stb. - de ezt most hagyjuk. A lényeg az, hogy a XXI. században - amely már csak egy lépés - minden papagáj egyetlen gyönyörű rózsáskertben fog élni. De csak akkor, ha továbbra is ő lesz a karmester. Csak összefogni hát. Mivel tudtommal ebben az országban még mindig érvényben van a verbális deliktum törvénye - amellyel Szerbia is „csatlakozott a világ legdemokratikusabb országaihoz”, akárcsak Horvátország (Vladimir Beks véleménye szerint) - ezért inkább nem nevezem meg konkrétan, hogy a Slobodan Milosevicre gondolok. Még megbüntetnek. Persze egyik esetben sem a papagájokkal van itt baj. Ők csak azt mondják, dalolják és éneklik, amit megtanultak. Ők ártatlanok. Végső esetben még csak nem is az idomárjaik eszméivel. Baloldalinak lenni ebben az országban a történtek után nem bűn, csak szégyen. Itt az idomárok személyével és tetteivel van baj. De azzal nagyon. És még valami. Az összes felsorolt és fel nem sorolt papagáj közül valószínűleg még Koki érezheti magát a legszabadabbnak az ő néhány négyzetméteres kis ketrecében. Őrá ugyanis - állat lévén - nem vonatkozik a verbális deliktum törvénye, ezért a horvát elnök nevének gyakori emlegetése mellett kedvére és szabadon hódolhat régi hobbijának is. Káromkodhat. Kókai Péter Igor Szmirnov rajza