Napló, 1996 (7. évfolyam, 296-347. szám)

1996-05-08 / 314. szám

(­ Napló __________ 1996. május 8.) Kis Szerb/Horvát Ornitológia Mottó: Mindenkinek szüksége van - legalábbis egy papagájra. Csodálkozik a brioni állatkert főgond­noka. Nem érti. Tudomása szerint senki sem tanította külön erre, Koki most mégis állandóan Franjo Tudman nevét rikácsolja. Még a vele interjút készítő újságírónak sem volt hajlandó a horvát elnök nevén kívül most nyilatkozni, pedig az több kereszt­kérdést is feltett neki korábbi gazdájával, Josip Broz Titóval kapcsolatban. Csodálkozik Mira Broz is. Tito úgy jó másfél évtizeddel ezelőtt ajándé­kozta az akkor még fiatal papagájt kedvenc unokájának, az akkor nyolc éves Aleksandrának (Misa lányának), a nagyvárosi élet azon­ban szemlátomást nem tett jót Ko­­kinak. Ezért a családfő néhány évvel ezelőtt úgy döntött, visszaviszi Brio­­nira. Most meg nem tudja vissza­kapni, hiába minden levél, bírósági felszólítás, kérelem. Ő sem érti. Nem értem, mit nem ért. Val­ljuk be őszintén: hajlandó lenne közülünk bárki is megválni egy papagájtól - még ha nem is a miénk -, amelyik olyan édesen dalikázza a legszebb muzsikát fü­leinknek: a saját nevünket? Vannak azonban olyanok is, akiknek egyszerre több papagájra van szükségük. Korához illően nem méltóság­­teljesen, inkább pajkosan és ár­tatlanul, nevetgélve és feszengve vonul be egymás után vagy hetven bimbódzó kislány a zentai vá­rosháza nagytermébe. Hetven ta­vaszi rügy áll három tömör sorban a dugig megtelt terem szélébe és néz csillogó szemekkel a közön­ségre. A karmester keze magasba lendül és hetven zentai kislány énekli - szerbül és magyarul - zengő hangon, pattogó rit­musban az Internacionálét. Őket viszont már tanították. Ők még (remélhetőleg nem értik), a közönség viszont már érti, miről is van szó. Azonnal vigyázzállásba is vágja magát mindenki, mint amikor a had­seregparancsnok megy kaszárnyaláto­gatóba. Sőt van, aki már nem is érti, hanem egyenesen érzi. A lányok előtt és a közönséggel szintén szemben álló ifjú és csinos hölgy végig csukott szemmel,­ ma­gasabb szellemi régiókba emelkedve készül a végső harcra. Csak akkor tér vissza a földre - és nyitja ki szemét - amikor a dal(ok) véget ér(nek). Arcán átszellemült mosoly. Mira Markovic - aki Ágoston Andrással, Páll Sándorral, Nenad Ca­­nakkal és még ki tudja kivel ellentétben egyből bebocsátást nyert a zentai vá­rosháza nagytermébe­­ is elégedett. Ő balról jött be. Ő is érti, az ő fülének is kedves muzsikát dalol ez a hetven aranyos madárka. Már épp elmagyarázta, hogy mi, itt élő magyarok jobban hasonlítunk a szerbekre, mint a magyarországi ma­gyarokra, és hogy milyen jó lesz itt nem­sokára. JoBb lesz, mint valaha. Holnapra övé lesz a világ. Aki viszont teheti, az még ennyivel sem elégszik meg. Az nem holnap a vilá­got, hanem ma az országot papagájosítja el. Mondjuk, fogja a térképet, és úgy tekint rá, mint az utcán játszó gyerekek azokra a krétával rajzolt kis négyzetecs­­kékre, amelyeket fél lábbal be kell ug­rálniuk. Aztán - hopp! - egy ugrás ide, és talpával már rá is nehezedett az ország legnagyobb és legjelentősebb tömeg­tájékoztatási eszközére. Aztán ide szök­ken, oda röppen - játék közben szabad tenyerelni is - és lám, már mindenütt az ő papagájai dalolnak. Megéri, mert ez a gigászi zümmögőkórus aztán olyan vál­tozatos dicshimnuszokat fog zengedezni egyetlen végtelen hömpölyben, amelyek hallatán szegény Koki kolostorba vo­nulna. Aki nem tanulta meg a nevét, azt eltapossa, aki igen, az kap madáreredelt. Ennek a jól betanított kórusnak a se­gítségével aztán még csintalanabb dol­gokat is lehet művelni - például há­borúba rángatni egy országot, és közben elmagyarázni, hogy a másik kezdte­ a biztos halálba küldeni több tízezer em­bert, és közben meggyőzni min­denkit, hogy ez a történelem legfényesebb pillanata; több­szörösen kifosztani minden egyes polgárt, és kioktatni őket, hogy erről csak ők tehetnek, mert rosszak voltak stb. - de ezt most hagyjuk. A lényeg az, hogy a XXI. században - amely már csak egy lépés - minden papagáj egyetlen gyönyörű rózsáskertben fog élni. De csak akkor, ha továbbra is ő lesz a karmester. Csak összefogni hát. Mivel tudtommal ebben az országban még mindig érvény­ben van a verbális deliktum tör­vénye - amellyel Szerbia is „csat­lakozott a világ legdemokrati­kusabb országaihoz”, akárcsak Horvátország (Vladimir Beks vé­leménye szerint) - ezért inkább nem nevezem meg konkrétan, hogy a Slobodan Milosevicre gondolok. Még megbüntetnek. Persze egyik esetben sem a papagájokkal van itt baj. Ők csak azt mondják, dalolják és éneklik, amit megtanultak. Ők ártatlanok. Végső esetben még csak nem is az idomárjaik eszméivel. Baloldalinak lenni ebben az országban a történtek után nem bűn, csak szégyen. Itt az idomárok személyével és tetteivel van baj. De azzal nagyon. És még valami. Az összes felsorolt és fel nem sorolt papagáj közül valószínűleg még Koki érezheti magát a legszaba­dabbnak az ő néhány négyzetméteres kis ketrecében. Őrá ugyanis - állat lévén - nem vonatkozik a verbális deliktum törvé­nye, ezért a horvát elnök nevének gyakori emlegetése mellett kedvére és szabadon hódolhat régi hobbijának is. Káromkodhat. Kókai Péter Igor Szmirnov rajza

Next