Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1990. 1. szám

Lépjünk közel! Élesítsük tekintetünket - nézzünk! Menjünk még közelebb! Nincs már áthatóbb pillantás. De ne legyen ez sem elég. Erőszakoskodjunk, találjunk ki fortélyokat, harcoljunk meg minden milliméterért. Míg egyszercsak úgy nem érezzük, hogy most, ez az a pillanat, és ez a tér ama helye, ahol és amikor elér­tük tárgyunkat. Pedig mikor úgy tudjuk, hogy nincs már több fokozata a közel­ségnek, mert megérkeztünk, még min­dig csak a távolság egy részét tettük meg. Mindig előttünk jár a tőlünk külön­böző. Mindig mindenbe szorul a hiány­ból. Fogjuk be a szemünket! Csak annyira szorítsuk, hogy ne fájjon. Most nincs szükségünk a fájdalomra. Máskor majd. Máskor amúgy is velünk van. Tehát szorítsuk kissé. Kisebbek leszünk a fi­gyelemtől. Valóban: összehúzódnak iz­maink, megrövidülnek ízületeink. Törékenyebbek vagyunk - a magá­nyunkkal játszunk. Szemünket befogó kezünk alkarjának reszketése, és az ere­inkben keringő vér üteme kiegyenlítő­dik. Minden mindennel azonos. Minden mindennel azonos­­ forradalom van. Ezt tanultam 1989 decemberében Romá­niától. A távolságok, a praktikák légüres

Next