Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1990. 1. szám
Lépjünk közel! Élesítsük tekintetünket - nézzünk! Menjünk még közelebb! Nincs már áthatóbb pillantás. De ne legyen ez sem elég. Erőszakoskodjunk, találjunk ki fortélyokat, harcoljunk meg minden milliméterért. Míg egyszercsak úgy nem érezzük, hogy most, ez az a pillanat, és ez a tér ama helye, ahol és amikor elértük tárgyunkat. Pedig mikor úgy tudjuk, hogy nincs már több fokozata a közelségnek, mert megérkeztünk, még mindig csak a távolság egy részét tettük meg. Mindig előttünk jár a tőlünk különböző. Mindig mindenbe szorul a hiányból. Fogjuk be a szemünket! Csak annyira szorítsuk, hogy ne fájjon. Most nincs szükségünk a fájdalomra. Máskor majd. Máskor amúgy is velünk van. Tehát szorítsuk kissé. Kisebbek leszünk a figyelemtől. Valóban: összehúzódnak izmaink, megrövidülnek ízületeink. Törékenyebbek vagyunk - a magányunkkal játszunk. Szemünket befogó kezünk alkarjának reszketése, és az ereinkben keringő vér üteme kiegyenlítődik. Minden mindennel azonos. Minden mindennel azonos forradalom van. Ezt tanultam 1989 decemberében Romániától. A távolságok, a praktikák légüres