Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1993. 4. szám
Három írás Tar Sándorról - Radics Viktória: A végtelen horizontális
Radics Viktória A VÉGTELEN HORIZONTÁLIS Tar Sándor: A te országod Úgy vagyunk ezzel, mint a földdel, a levegővel, a vízzel. Nem tartjuk észben az elemiségeket, pedig nélkülük nem is létezhetnénk. Nem tartjuk észben, hogy a szék, amin ülünk, a gép, amit verünk, a csap, amit megeresztünk, a rengeteg szükséges mindennapi kellék emberek százezreinek teremtménye, s ahogy Isten „fölöttünk" dédelgeti szeszélyesen létezésünket, úgy ez az emberhad „alattunk" biztosítja fönnmaradásunkat. Isten kiismerhetetlen dolgait firtatja a művészet; a végtelen horizontálisan gördülő embervonulat némikép kiismerhető ügyeit-bajait a próza, s annak is van egy olyan „fizikai" ága, mely az eredendő lenti erővonalakra figyelmez. Hogy miként és ki teremti a kenyeret, a széket, a vízcsapot, és mi van avval, aki. Milyen erők mozgatják, ezek merre viszik, és mi az értelmük. Nem ritka, hogy a végtelen horizontálist fürkészve annak az abszurdumnak a lenti megfelelőjére bukkan az ember, amit az égi fizikusok odafönn felfedezni vélnek. A honnanokra, a hovákra, a miértekre ugyanúgy keserű válaszok érkeznek, mint fentről. Az effajta prózaíró szint olyan megszállott istenkereső vagy értelemkereső - vagy azért sem kereső -, a föltalált isteneket és értelmeket szétcincáló, mert nem igaznak tartó írói alkat lehet, mint az, aki finomabb anyagokkal foglalkozik. Tar Sándorra majdnem azt tudnám mondani, hogy „megszállott költő", ha ez nem hangoznék úgy, mint valami mentegetés. Mivelhogy ő karakterisztikája szerint szociografikus, realista „valóságíró". Könnyen elveszítjük azonban e teoretikus tájékozódási pontunkat, ha észrevesszük, hogy e próza valahol szürreális vagy irreális. Témájában, mert amit föltár, az hihetetlen, az abszurd-fantasztikus - bár valószerű -, és formájában is, mivel a monológok, amelyeket leír, gyakran egészen bizarr képzettársítási lánc szerint rendeződnek, dokumentarisztikus leírásai pedig a szürrealisztikus kollázshoz hajaznak inkább, mint a realista novellához. Tar Sándor „valóságföltáró" írói munkásságának társadalmilag nincs értelme. Ugyan kinek tárja fel, ugyan minek? Mi haszna? Nem elkötelezett író ő, hanem inkább olyan, mint egy reménytelen aranymosó, aki nem tud megválni az iszaptól, mert biztosan tudja, hogy aranyszemcséket tartalmaz; mossa, mossa végtelen. Ez az iszap az ő mindene, mert tudja - ez az intuíció erőként van jelen írásaiban -, hogy életének leglényegesebb sejtelme szóródik benne. Rátalálni, összegyűjteni, egybefoglalni - így hozta a sorsa. Amiről egyébként betű szerint nem tudható meg egyáltalán semmi. Csak ez az erő érződik, amiből sejthető, hogy: sors. Az az osztályrésze, hogy a páriasorsokat firtassa, felebarátai kicsiny sorsának ábrázolásán keresztül teljesítse a magáét. Több sorsmonológnak nevezhető elbeszélés van ebben a kötetben, melyekben egy-egy jeltelen ember az utcáról, a gyárból, a faluból elmondja - Tar Sándor elmondatja vele, tehetségét kölcsönözve neki az életét, „sorsba fűzve". Bizonyos tekintetben abszurd monológok ezek, beszédextázisok: a magánbeszédek egy életet sűrítő fényes pillanatában összejön minden, hogy aztán annál fenyegetőbben öleljen körül a lepusztulás, a semmiség. Amikor a monológ végén a halál tükrébe néz az elbeszélő, egyesül a sorsával, a szó az élettel, és a beszéd kihúny. Ha egyes szám harmadik személyben, egy szituáció köré építve ábrázolja egy ember életét az író, akkor is a meghalás, az öngyilkosság vagy az ölés mutatkozik olyan pillanatnak, melyben megszületik, és abban a pillanatban el is vész valami igazság. Voluntarista az író, amikor kihajtja ezt, végakaratos. E novellásítási, sorsformáló gesztus, döntő vágás nélkül azonban minden a végtelen horizontális kínos unalmába fúl. A „szent unalom" ellentéte ez: felemészt, letör, mint valami élethossziglani betegség. A dokumentumpróza tobzódik a részletekben, amelyek néhány motívumot morzsolnak, variálnak, mindig ugyanazokat: nyomor, italozás, robot, lakásgond, a munkás kijátszása, kiszipolyozása, gyárak tönkretétele. Az ország alapozásának lerobbantása, robbantássorozatok az ország földjében, melyen egyre csak szaporodnak a sebhelyek. Egy súlyos beteg országtest reményekkel nem kecsegtető diagnózisa áll össze a részvizsgálatokból. Az élő, bomló anyag ebben a tönkretett földben, durva hasonlattal szólva: a trágya, ez a munkásság. Ezen belül az individuális különbségeket elmossa valami goromba predestináció. Kalimpálni ha lehet ellene, és kiharcolni egy tetézett torzulásokkal tarkított sorsot. Az eleve elrendelést az anyag meg az apa figurája teszi brutális ténnyé. A részeges, agresszív apa és az emancipáltan ugyanolyan vagy megtört A végtelen horizontális 109