Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1995. 3. szám
Pletyka (Kevin Kelly beszélgetése Brian Enóval)
redforduló előestjén vagyunk, 1999-ben. A világ visszatartja lélegzetét, a nemzetközi helyzet feszült. Atonális jégcsap-hangokat játszol, amelyek, a zene változó háttérzörejét adva, áttetszően lógnak a levegőben. Azonosulsz a zene tonális geológiájával - harmonikus alap, amelyből minden más létrejön. Amikor be vagy állítva, jeges arpeggiók között hullsz alá - hihetetlenül lassan és fenségesen, vagy kusza belső ellentmondásoktól bukdácsolva. Zuhanásaid között bonyolult hangzású staccato-sorozatokat tősz ki. Szereted a Mahavishnu Orchestra régi albumait. Szinte hallom ezt a zenét! A másik dolog, amit mondani szoktam: gondolj csak a tájakra. Felejtsd el, hogy zenét írunk. Képzeld, hogy egy hang tájképét kell létrehoznunk. Lefestek egy jelenetet. Egy nagy ipari város kültelkein vagyunk öreg vidéki városban, rengeteg füstölgő gyárral. Sötét van, de baloldalt még kivehető a kéményekből feltörő láng és gőz, jobbra csupán a sötétség van. Jelszó: oké, csináljuk meg ennek a filmnek a zenéjét. Az emberek igen különböző stílusokban kezdenek el játszani, és olyan zenei tartalékokra lelnek magukban, amelyekről sejtelmük sem volt. Laurie Anderson stúdiójában például órákat töltöttünk el azzal, hogy az ablakon kibámulva a hatalmas hajókat figyeltük, amelyek nesztelenül siklottak el a kikötő irányába. Néhány napig aztán az volt a szabály, hogy mindennek, amit csinálunk, összefüggésben kell lennie ezzel a látvánnyal. Felszabadító érzés volt, mert néhány igencsak „zeneietlen" dolgot tett elfogadhatóvá - csupán azért, mert beleillettek a képbe. Ha úgyis azt kéred zenészeidtől, hogy felejtsék el a zenetörténetet, miért nem vágsz a közepébe és kezdesz el nem-zenészekkel dolgozni? Gyakran jobban megfelelnének, mert egy nem-zenészt elvarázsol az, hogy zenét csinálhat, és boldogan pengeti egész nap ugyanazt a hangot. És érzékenyen reagál a hatásaira. A nem-zenészek néha tényleg odafigyelnek, mert a hallásuk az egyetlen, amijük van. A zenészek gyakran nem figyelnek, kottából játszanak, amely megmondja, hogy mozgasd gyorsan az ujjaidat, vagy ilyesmi. Persze, mint frissen tapasztalt felvételkészítő, én is pont úgy hajlamos vagyok a figyelmetlenségre vagy „képletben” való zenélésre, mint bárki más. Az általad javasolt felállításban tehát egy botfülű favágó pont olyan jól megfelelne, mint egy képzett hegedűművész? A zenészek és nem-zenészek között van egy közös felület, és én innen szeretném munkatársaimat kiválasztani. A nem-zenészeknek van egy bizonyos frissességük. Másfelől egy jó zenész nemcsak odafigyel, hanem képes elkülöníteni és továbbfejleszteni munkája sajátságos és érdekes elemeit. Egy igazi profi nem szégyell egyszerű dolgokat játszani, és jól is fogja csinálni. Az ideális eset: olyan rendszereket előállítani, amelyek képesek az embert a legkülönbözőbb szerepek között mozgatni, a kreatív, millió ravasz kis trükköt kipróbálni akaró kalandortól a mozgásélményt szomjazó hallgatóig. A popzene rendkívül szivacstermészetű a befogadott zenészeket tekintve. Rengeteg sajátos tehetséget vesz fel, kezdve a teljesen anti-zenész pozőrökkel, akik a zenét ugródeszkának tekintik egyfajta stílus kialakításához, azokon át, akik élvezik ezt az egész bonyolult dolgot téglánként összerakni a számítógépeiken, egészen a magamfajta emberekig, akik szeretnek konceptuális játékokat játszani és meglepődni. Mindezt zenének nevezni elég nagy hiba. Ez zajos dráma. Időnként úgy érzem, könnyen lehettél volna tudós is. Mit gondolsz, miben különbözik a művészek munkája a tudománytól? Izgalmas kérdés. Azt hiszem, a művészet nem veszélyes. Jól értettem: nem veszélyes? Az egész művészet lényege, szerintem, hogy a művészet nem sok vizet zavar. Ezért olyan fontos. Vegyük a filmet: filmnézés közben igen szélsőséges érzelemkitöréseid lehetnek, amelyek azonban rögtön megszűnnek, ahogy kisétálsz a moziból. Látod, hogy a vásznon embereket bántanak, de annak ellenére, hogy mélyen átérzed helyzetüket, tudod, hogy nem valóságosak. Tudod, hogy neked szerepelnek. És te beleegyeztél, hogy részt veszel az előadásban. A művészek ezzel az igen homályos területtel foglalkoznak, amelyet én „az empátia előadásának” nevezek. Érzelmeid repertoárját adod elő, amely arról szól, hogy mit érzel dolgok iránt, hogyan reagálsz dolgokra vagy hogyan éreznéd magad különböző helyzetekben. Milyen érzés annak az embernek a bőrében lenni? Mit tettem volna? Ezek az emberiség legfontosabb kérdései, mert arról szólnak, hogyan boldogulunk mi, észlények, egy bonyolult világegyetemben. A megtanult dolgok java része megfejthetetlen, mert nem ugyanazt jelenti mindenkinek. Gyakorlatilag soha semmi nem lesz ugyanaz mindenkinek - és azok a nagyon egyéni reakciók nem illeszthetők bele semmilyen tudományos keretbe. Ahogy a komplexitás elmélete megértette velünk, hogy a lineáris rendszerek speciálisak és korlátozottak, úgy bizonyos értelemben a tudománynak is speciális és korlátozott esetekkel kellene foglalkoznia. A kulturális tapasztalatok improvizálásra készítenek fel, mert hozzászoktatnak a bizonytalanság élvezetének gondolatához. Még ez a nagyon logikus tagadásod is tudományosan van felépítve! Rengeteg tudóssal volt dolgom az életben, mert számomra igen fontos metaforákat használnak. Vegyük például Bart Kosko Fuzzy Logic című könyvét. Az egy hatalmas metafora. Nem is kell elolvasnod az egészet, hogy használhasd ötletét. Ugyanaz, mint a komplexitás. A káosz és a stabilitás közös határvonalának ötlete igen hasznos a művészeknek. Szilágyi Csaba fordítása * Nerd: ostoba, túlságosan megfontolt, kellemetlen és taszító - rendszerint - térfi, aki általában a számítógépszakmában dolgozik. Brian Enóval 103