Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1995. 4. szám
Minden napját így kezdi, Prüszköl, harákol, szentségel magában, Semmi megszállottság, semmi elhivatottság, semmi napban fürdetett arc, kapaszkodni vágyó ízület, Utálja a hegyeket, Mégis hegymászó lett, Átveti egyik lábát a küszöbön, aztán hátát az ajtótélfának döntve megpihen, Egyik oldalon a súlyos, levegőtlen éjszaka, másikon meg a nyúlós, ködös nappal. Undorodva ereszkedik bele a délelőttbe, Kitámaszt egy kis időre a fürdőszobánál, szöszmötöl egy kicsit, aztán maga is meglepődik, milyen energikusan rúgja el magát újra. Persze tapasztalatból tudja, hogy a lendület nem tart sokáig. Beledől a kötésbe, egykedvűen himbálódzik lefelé, a konyha irányába, Máris unja a napot - úgyis előre tud mindent. Rutinosan, teli talppal érkezik a konyhába, bádogbögrében melegít egy kis vizet, kávét szór bele, le sem veti a kesztyűjét. Szürke képpel bámul bele a borús A címlapon: Festett kerámiatányér, 1975 (Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Múzeumából)