Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1997. 1. szám

Vörös István: Hajtóvadászat két szomorú emberre

Vörös István (1964) legutóbbi versei a Nappali házban: A Dunántúl lakói; A történelem újra­indítása; A törvény kapujában (96/2). Vörös István Hajtóvadászat két szomorú emberre V­asárnap délelőtt érkeztek a városba. A lehető legrosszabbkor. Előző délután és este nagy mulatságot tartottunk a város környéki hegyek­ben. Most volt az őszi erdőgyújtó ünnep. Erdő persze már alig van mifelénk, de a hagyományokat őrizzük, a név megmaradt. Valójában parlagon felejtett helyekről van szó, ahol a gaz, a csalán és a szederinda annyira túlnövekszik, hogy már járni lehet alattuk. Végül is mért ne nevezhetnénk ezt erdőnek, és egy megfelelő alkalommal mért ne gyújthatnánk fel nagy vigasság mellett. Már napokkal előbb sátrak, bódék jelennek meg a környéken, dohánytab­­letta-árusok, olajsütemény-sütők, szójapörkölők vonulnak föl, és várják az ünneplőket. Néha jönnek a szomszédos városokból is, akiket illő módon cukorszappannal megmosdatunk és üveggyapjúval ajándékozunk meg. Két napig ingyen ehetnek a közétkezdékben. Igen, afféle látványosságnak számít ilyenkor a mi városunk, aminek a kedvéért érdemes ideutazni, megtéve a több napos gyalogutat is akár. Büszkék is vagyunk rá, hogy ennyire ismert és érdekes helyen adatott élnünk, nemhiába, a hagyományokat őrizni kell, szoktam mondogatni ilyenkor a barátaimnak, akik többnyire csak a vállukat vonogatják, vagy megjegyzik, hogy ők bizony meglennének idegenek nélkül is, amit én azzal igyekszem elütni, hogy megjegyzem, a számomra a legidegenebb ember én magam vagyok, ezen aztán jót nevetünk. De azért én pontosan értem őket. Talán egyet is értek velük. A nagy erdőégetés szá­momra mindig is a barátság megújításának ünnepe volt. Sajnos néha megesik, hogy az elvadult erdőkben szomorú emberek húz­zák meg magukat. És ez a másik ok, ami miatt a mi környékünk híresnek mondható. Híresnek és veszélyesnek is. Annyi mindent beszélnek a szomorú emberekről. Én eddig a hétvégéig nem is láttam egyetlen élő szomorú embert se. Ilyenkor, erdőgyújtáskor a legveszélyesebbek, azt mondják. A tüzet még földbe vájt kunyhóikban átvészelik valahogy, aki odaveszik, arról úgyse szerzünk tudomást, és ez így is van rendjén, de aztán már nem találják a helyüket a leégetett és a nap fényétől újra vidám tájon. Szörnyű szenvedélyük tovább hajtja őket. A szomorúság már vagy kétszáz éve elmúlt az emberek életéből, aki megpróbálja visszahozni, az a sötét újkor szálláscsinálója. Persze nem tudom, 84 Vörös István

Next