Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1997. 1. szám

„…Nem értettem, mégis szerettem olvasni…” - Beszélgetés Patti Smithszel Artaud ról

sok túlságosan dogmatikusak. De hát mit tehetnél? Megölnél valakit a színpadon? Csak kell lennie valamiféle visszatartó erőnek, én ezt jól megfontoltam, mert soha nem akartam senkit bántani. Akkor pedig mi a teendő? Úgy éreztem, hogy a fizikai tapasztalás helyett inkább az agyat kell lépés­ről lépésre föltárni, megtalálva a tapasztalat vagy szenvedés összes formáját. Nem éppen ő írta, hogy egy karom van az agyában? Emlékszem, ahogy leírtam ezt. Akkoriban úgy éreztem, hogy pontosan tudom, miről beszél. Egyesek nehezen emésztik meg, hogy tehetségesek, hogy hivatásuk van, amely független a démonoktól és más dolgoktól, és azt hiszem, ha ezt képtelenek elfogadni, összeomlanak. Szerintem Artaud is ezek közé tartozott. Egyszerűen képtelen volt meg­békélni saját belső szépségével, és mindent megtett, hogy eltorzítsa, leplezze és háttérbe szorítsa azt. A magam módján én is ilyen voltam. Artaud volt vigaszom biztos forrása, az igazolás arra, amilyen voltam. Folyamatosan arra használtam őt, hogy cse­lekedeteimet, fellépéseimet, létformámat iga­zoljam; úgy éreztem, különösen akkor, amikor rengeteg kritikát kaptam azért, amit csináltam — túl messzire mentem, túlfeszítet­tem a húrt —, hogy ott van mellettem és mindig meríthetek belőle. Magaddal vitted az Artaud-antológiádat Mexikóba? Kevés csomaggal utaztam. Emlékszem, hogy magammal vittem egy William Burroughs könyvet, az Artaud-könyvemet és némi papírt. Mexikóban nagyon meg­betegedtem, lázas voltam, és a könyvben levő fényképek alapján portrékat készítettem Artaud-ról, amelyeket kiragasztottam hotel­szobám falára. Olyan legyengült állapotban jöttem el onnan, hogy elfelejtettem magam­mal hozni őket. Néha még most is látom azt a hét Artaud-portrét, ahogy ott sorakoznak a falon, egymás mellett. Azt tartják, hogy a legjobb műalkotá­sokat, a legjobb írásokat egy bizonyos kritikus távolságtartással hozzák létre. Noha biztos vagyok benne, hogy — amint te is említetted a rajzokkal kapcsolatban — Artaud-nál is meg­volt ez a kritikus távolságtartás, egyfajta kri­tikus intelligencia, ő ugyanakkor nyers érzel­meket akart belülről megmutatni. Hogyan békítenéd meg ezt a két dolgot? Uralnod kell saját játszmádat. Szerintem Artaud veszte az lett — de talán nem is kel­lene véleményt mondanom, hisz nem tudok róla eleget —, hogy annyira rászokott a dro­gokra. Nem tudott meglenni nélkülük. Fájdalmai voltak. Ez megesik, mindamellett — ahogy ismerőseimnél is láttam — az ember nem drogozhat büntetlenül. A drogok felajzzák agyad vagy pszichéd egyes területeit, miköz­ben mások károsulnak és elveszted az egyen­súlyod. Azt hiszem, hogy ha felborul az egyensúlyod - bármekkora zseni légy is -, elveszted magad fölött az uralmat. Artaud viszont olyan nagyszerű volt, hogy legrosz­­szabb pillanataiban is uralkodott magán. De az emberek általában elengedik a gyeplőt, a művészet pedig megszűnik, és csak a káosz marad. De nem gondolod, hogy az ő rajzai is kaotikusak, mint például azok, amelyeket együtt nézegettünk? Nem hiszem, hogy eleget ért ahhoz. Azt gondolom, talán ha tovább él, észrevehettük volna a teljes széthullás jeleit, de ugyanakkor zsenije villanásait is. Függetlenül attól, hogy ezek a rajzok hogy néznek ki, nagyon is tudatában volt annak, amit csinált. Egyesek talán nem értenek ezzel egyet, de, mivel megtapasztaltam énem hasonló területeit, azt mondom, hogy igenis tudatában volt. Nem állhatsz csak úgy elő egy darab papírral mindaddig, amíg nem vagy nagyon is tisztában azzal, amit csinálsz. SZILÁGYI CSABA FORDÍTÁSA 82 Patti Smithszel Margit Rowell beszélget

Next