Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1997. 3-4. szám

SZÖVEGSZERETKEZÉS - Harold Brodkey: Ártatlanság

vadul, akár egy fenyítéseket elszenvedő apáca; teste felemelkedett a lepedőről, vissza­zuhant, majd ismét fel­ kezével az ágyat csépelte; nagyon érdes, rikácsoló hangokat hallatott — meg is ijedtem tőle: ez volt az első alkalom hat év óta, vagyis amióta testét használni kezdte. Fájt is neki; arca, mintha kőből lett volna, egy rettenetes faragvány; csak a teste élt igazán; karja és lába szétvetve, megfeszült és csapdosott, vagy ellazult és remegett. Sugárzó tündér volt, gyönyörű, mint egy végtelenre felnagyított és visszavonhatatlanul idegen rovar: nem olyan volt, mint én: egy lány volt, aki re­csegő, megdöbbent, féktelen és boldogtalan hangokat hallatott, egy lány, akit sokkolt és elszánttá tett és meggyötört a rátámadó érzések sokfélesége és elvetemültsége, bele­értve a megnyugvást is. Feltérdeltem és kissé megmozdultam benne, végigsimítottam mellén, gyöngéd, oldalazó szárnymozdula­tokkal. És felkiáltott, „ Wiley, megint élvezek!” és kissé együgyűen átsiklott a második orgazmusba, vagy talán a harmadikba is azóta, hogy néhány perccel ezelőtt élvezni kezdett, és így folytattuk volna órákon át, de azt mondta, „Ez fáj, Wiley, fáj, állítsd le...” Úgyhogy nem mozdultam; csak tar­tottam kezemmel a csípőjét; mozdulatai lankadni kezdtek, apró remegésekké nyu­godtak; arcáról eltűnt a merev kifejezés; teste enyhe borzongásokba csillapodott le, aztán azt mondta — ámuldozva szólalt meg, majd felkiáltásban folytatta és egy apró sikoly nyitányaként egy mély hangban végezte: „Elélveztem...” Vagy „Heléb­veztheeemm­­m...” Az történt, hogy az előző orgazmus gondolatára újból elélvezett. Ez olyan volt inkább, mint három apró, csökkenő erejű orgazmus. Amikor kissé el­csendesedett, szipogva suttogta nekem: „Ó, te, te szeretsz engem...” Amitől megint felizgult. Miután az is elcsitult, dühösen mondta, „Mindig tud­tam, hogy rosszul csinálják, mindig tudtam, hogy velem nincs semmi baj...” Ez kisebb könnyzáport váltott ki belőlem. Valamikor korábban, anélkül, hogy észrevettem volna, sírni kezdtem. Könnyeim a csípőjére po­tyogtak, a hasára, a mellére, ahogy megin­dultam, csúsztam fölfelé testén, hogy ráfeküdjek és betakarjam. Magamhoz akar­tam szorítani, arcom az arcához, ölelni akar­tam. Alácsúsztattam karjaimat, és ő azt mondta, „O, Wiley”, és megpróbálta fel­emelni karját, de ismét rázkódni kezdett; aztán, remegve, mégis felemelte karját és megölelt, borzongató komolysággal, amit nem lehetett eltéveszteni; aztán ő is sírni kezdett. SZILÁGYI CSABA FORDÍTÁSA Szilágyi Csaba (1965) legutóbbi fordítása a Nappali házban: Két beszél­getés Artaud-ról (97/1). Ártatlanság 49

Next