Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1997. 3-4. szám
SZÖVEGSZERETKEZÉS - Harold Brodkey: Ártatlanság
vadul, akár egy fenyítéseket elszenvedő apáca; teste felemelkedett a lepedőről, visszazuhant, majd ismét fel kezével az ágyat csépelte; nagyon érdes, rikácsoló hangokat hallatott — meg is ijedtem tőle: ez volt az első alkalom hat év óta, vagyis amióta testét használni kezdte. Fájt is neki; arca, mintha kőből lett volna, egy rettenetes faragvány; csak a teste élt igazán; karja és lába szétvetve, megfeszült és csapdosott, vagy ellazult és remegett. Sugárzó tündér volt, gyönyörű, mint egy végtelenre felnagyított és visszavonhatatlanul idegen rovar: nem olyan volt, mint én: egy lány volt, aki recsegő, megdöbbent, féktelen és boldogtalan hangokat hallatott, egy lány, akit sokkolt és elszánttá tett és meggyötört a rátámadó érzések sokfélesége és elvetemültsége, beleértve a megnyugvást is. Feltérdeltem és kissé megmozdultam benne, végigsimítottam mellén, gyöngéd, oldalazó szárnymozdulatokkal. És felkiáltott, „ Wiley, megint élvezek!” és kissé együgyűen átsiklott a második orgazmusba, vagy talán a harmadikba is azóta, hogy néhány perccel ezelőtt élvezni kezdett, és így folytattuk volna órákon át, de azt mondta, „Ez fáj, Wiley, fáj, állítsd le...” Úgyhogy nem mozdultam; csak tartottam kezemmel a csípőjét; mozdulatai lankadni kezdtek, apró remegésekké nyugodtak; arcáról eltűnt a merev kifejezés; teste enyhe borzongásokba csillapodott le, aztán azt mondta — ámuldozva szólalt meg, majd felkiáltásban folytatta és egy apró sikoly nyitányaként egy mély hangban végezte: „Elélveztem...” Vagy „Helébveztheeemmm...” Az történt, hogy az előző orgazmus gondolatára újból elélvezett. Ez olyan volt inkább, mint három apró, csökkenő erejű orgazmus. Amikor kissé elcsendesedett, szipogva suttogta nekem: „Ó, te, te szeretsz engem...” Amitől megint felizgult. Miután az is elcsitult, dühösen mondta, „Mindig tudtam, hogy rosszul csinálják, mindig tudtam, hogy velem nincs semmi baj...” Ez kisebb könnyzáport váltott ki belőlem. Valamikor korábban, anélkül, hogy észrevettem volna, sírni kezdtem. Könnyeim a csípőjére potyogtak, a hasára, a mellére, ahogy megindultam, csúsztam fölfelé testén, hogy ráfeküdjek és betakarjam. Magamhoz akartam szorítani, arcom az arcához, ölelni akartam. Alácsúsztattam karjaimat, és ő azt mondta, „O, Wiley”, és megpróbálta felemelni karját, de ismét rázkódni kezdett; aztán, remegve, mégis felemelte karját és megölelt, borzongató komolysággal, amit nem lehetett eltéveszteni; aztán ő is sírni kezdett. SZILÁGYI CSABA FORDÍTÁSA Szilágyi Csaba (1965) legutóbbi fordítása a Nappali házban: Két beszélgetés Artaud-ról (97/1). Ártatlanság 49