Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1999. 2. szám
ÚTSZÉLI MŰVÉSZET - Andrási Gábor: Kedves Szókratész (Valódi művészet)
gáttá csupán e helyeket. Mint tudod, az efféle termek a régi időkben publicusoknak számítottak, s ezeket a nép felkereste, hogy a művészet örömeiből s szelleméből (mik összefüggtek) részesüljék. Amatőr: Arra áhítozol tehát, hogy ismét felleld az elvesztett kapcsolatot, s sociusként kéz a kézben járj az emberekkel? Artifex: Ne érts félre, barátom, továbbra is kedvellek s tisztellek Téged s subculturális társainkat, ám többre vágyom, mint elimesen bolyongni. Műveim communicatióját az igazi, eleven élet sodrában kívánom próbára tenni. Amatőr: Szólj, mester, ha megcsal az emlékezetem, de ars poeticádból eleddig hiányzott az efféle ambitio. Mi több, libertásod zálogának tekintetted, ha kedves anyagaid s formáid között a világtól s politicától távol építhetted opusod, mind beljebb és beljebb hatolva a művészi teremtés Labyrinthusába... Artifex: Ám e Labyrinthusban — bárcsak jóelőre tudtam volna! — ott leselkedett a közöny Minotaurusa. Mind mélyebbre ástam magam a formai experimentumokba s mind többet törődtem művészi egóm narcissusi expressusával, úgy vált opusom puszta extremitassá, hogy aztán a köznek érthetetlen, tautologicus mormolásként enyésszen el. Napfényre s friss levegőre vágytam, elhagyni az áporodott catacombát! Vágyam támadt, hogy beszédem az életről szóljon, s megtérjen forrásához, a valódi culturához. Amatőr: Hajót értelek, nem csupán műveidet akarod új, üdítő contextusba helyezni, hanem opusod subordiatióját is felcseréled. Artifex: Intentiom szerint műveket alkotok az élet dolgaiból s az élet dolgait is művészetnek tekintem eztán. Demonstration nyilai akkor találnak célba, mikor az élet dolgait művészetként mutatom fel, vagy ami egyre megy, ha az élet dolgaiban mutatom fel a művészetet. Újra nyitott szemmel járok és semmi sem idegen tőlem, hogy interventiómat sikerre vigyem s a valódi művészetre rátaláljak: a hajítógépek ütötte sebekre a homlokzatokon, éji órán az ablakokból az utcára világító fényekre, az elrobogó harci szekerek koptatta falak sérüléseire, kőpadlók és faállványzatok geometriájára és sarkokba száradt vizeletfoltok organikus rajzolataira — mindezek a dolgok lépten-nyomon itt, a lábaidnál hevernek, szinte — ahogy a jeles auctor, Kafka mondja: „esdekel hozzád a világ, hogy leplezd le. Nem tehet másként, megbűvölten kígyózik előtted.” Amatőr: Lenyűgöz érvelésed, és vedd bátran okvetetlenkedésnek, ha megjegyzem: az iménti dolgokra — noha, mint mondod, előttünk hevernek — művészetként tekinteni igencsak kiváltságos delicatus. Javíts ki, ha gondolataim rossz ösvényre tévedtek volna, de nem könnyebb mégiscsak a népnek a mégoly furfangosan faragott — és horribile dictu: rémséges