Napsugár, 1970 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1970-07-01 / 7. szám

Hogy a román nép átvészelte a törté­nelem viharait, hogy a török, tatár és más idegen hódítók ellen megvédte sza­badságát és kultúráját, abban rendkívüli sze­repük volt a szabadparasztoknak, akiket Mold­vában răzeşi-nek, Havasalföldön moşneni-nek neveztek. Hűségesen őrizték az ősi szokásokat, ősi törvényeket. Büszke, dolgos emberek vol­tak, akik csak a fejedelemnek tartoztak enge­delmességgel. Faluközösségekben éltek. Közö­sen birtokolták a szántóföldeket, legelőket, er­dőket, a területükhöz tartozó folyóvizeket, ta­vakat. A földet évről évre a falu nemzetsé­gei­t egy-egy más között osztották el, hogy ki-ki erejéhez tetten megművelje. A jövedelmük utáni adót együtt fizették a fejedelemnek. A falu­­közösség vénei minden családra kiosztották a rájuk eső részt, amelyet egy botra róttak fel, vagyis „rovást tettek“. A faluközösségen belül minden ember felelt a másikért. Ha egy özvegy vagy beteg nem tudta az adóját fizetni, a többiek adták össze a hiányzó részt. Ha valamelyik család háború vagy betegség miatt kipusztult, a föld­ből, erdőből és más javakból rájuk eső rész a közösségre maradt. Megtörtént az is, hogy ela­dásra került egy-egy răzeşii-birtok. Az ősi tör­vény szerint a rokonoknak, alsó-felső szomszédok­nak volt elsőbbségi joga a vásárlásra, így aka­dályozták meg, hogy idegen kézre jusson. Ezért ott, ahol răzeşii- vagy moşnenii-falvak voltak, csak igen nehezen alakulhatott ki bojári nagybir­tok. Nehéz időnek kellett eljönnie, erőszaknak kellett történnie ahhoz, hogy a răzeşii vagy moş­nen­i jobbágyparaszttá váljék. Bár erre is van példa, főleg a Ştefan cel Mare uralkodását kö­vető századokból. A nagy uralkodó idején az ország ereje, Ștefan cel Mare legfőbb támasza a szabadsághoz szokott rüzesn­­ek voltak. Lovon és gyalogosan is egyaránt jól harcoltak, félelme­sen forgatták a kiegyenesített kaszát vagy az erdő lőf­ej­szét. A csatában, nemzetségek szerint választott vezéreikkel az élen mentek. Életem­ről, lóról, fegyverről maguk gondoskodtak. Vitéz­ségükről legendák maradtak fenn. Egy ilyen igaz történet Purice apród, a nagy uralkodó Şte­fan cel Mare udvarába jutott ifjú rízes hőstettét örökíti meg. Ştefan vajda nehéz csatát vívott a Szeret folyó mentén. Erős volt az ellenfél: fél napja vil­logtak a fegyverek, s a csata sorsa még mindig nem dőlt el. Látta ezt a vajda. Nem kímélte magát, sarkantyúba kapta lovát, s be a küzdők sűrűjébe. Ezer szikrát szórt, villogott a kardja, s már-már úgy állt a dolog, hogy az ő vitézsége láttán kétszeres erőre kapnak legényei, s legyű­rik az­ ellenséget. És éppen ekkor egy ellenséges lándzsa földre rogyasztotta a vajda lovát. A Moldvaiakban meghűlt a vér: oda a fejedelem! Mit sem törődve az összecsapó fegyverekkel, Pu­rice apród melléje ugratott: — Itt a lovam, üljön rá felséged! — S mert látta, hogy a fejedelem, kis termetű lévén, nehe­zen ül a lóra, térdre ereszkedett s hátát tartotta a fejedelem lába alá. Stefant meghatotta a fiatal rüzes áldozatkészsége, s bár szorította az ellenség, nem állhatta meg, hogy oda ne szóljon. — Hej, Purice, csak megszabaduljunk innen, hálás leszek. Mivel te dombocska gyanánt háza­dat tartottad nekem, ezután Purice helyett Movilă legyen a neved! A szerencse Ştefan cel Maréhoz szegődött, győztesen hagyta el a csatateret. És Neculce, a krónikás tanúskodik róla, hogy nem feledke­zett meg a fiatal rezesről. Fő emberei közé emelte, várakat bízott rá. Azt tartják, hogy ő volt az ősapja a híres Movileşti-családnak, amely később fejedelmeket is adott Moldvának.

Next