Napsugár, 1970 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1970-07-01 / 7. szám
Hogy a román nép átvészelte a történelem viharait, hogy a török, tatár és más idegen hódítók ellen megvédte szabadságát és kultúráját, abban rendkívüli szerepük volt a szabadparasztoknak, akiket Moldvában răzeşi-nek, Havasalföldön moşneni-nek neveztek. Hűségesen őrizték az ősi szokásokat, ősi törvényeket. Büszke, dolgos emberek voltak, akik csak a fejedelemnek tartoztak engedelmességgel. Faluközösségekben éltek. Közösen birtokolták a szántóföldeket, legelőket, erdőket, a területükhöz tartozó folyóvizeket, tavakat. A földet évről évre a falu nemzetségeit egy-egy más között osztották el, hogy ki-ki erejéhez tetten megművelje. A jövedelmük utáni adót együtt fizették a fejedelemnek. A faluközösség vénei minden családra kiosztották a rájuk eső részt, amelyet egy botra róttak fel, vagyis „rovást tettek“. A faluközösségen belül minden ember felelt a másikért. Ha egy özvegy vagy beteg nem tudta az adóját fizetni, a többiek adták össze a hiányzó részt. Ha valamelyik család háború vagy betegség miatt kipusztult, a földből, erdőből és más javakból rájuk eső rész a közösségre maradt. Megtörtént az is, hogy eladásra került egy-egy răzeşii-birtok. Az ősi törvény szerint a rokonoknak, alsó-felső szomszédoknak volt elsőbbségi joga a vásárlásra, így akadályozták meg, hogy idegen kézre jusson. Ezért ott, ahol răzeşii- vagy moşnenii-falvak voltak, csak igen nehezen alakulhatott ki bojári nagybirtok. Nehéz időnek kellett eljönnie, erőszaknak kellett történnie ahhoz, hogy a răzeşii vagy moşneni jobbágyparaszttá váljék. Bár erre is van példa, főleg a Ştefan cel Mare uralkodását követő századokból. A nagy uralkodó idején az ország ereje, Ștefan cel Mare legfőbb támasza a szabadsághoz szokott rüzesnek voltak. Lovon és gyalogosan is egyaránt jól harcoltak, félelmesen forgatták a kiegyenesített kaszát vagy az erdő lőfejszét. A csatában, nemzetségek szerint választott vezéreikkel az élen mentek. Életemről, lóról, fegyverről maguk gondoskodtak. Vitézségükről legendák maradtak fenn. Egy ilyen igaz történet Purice apród, a nagy uralkodó Ştefan cel Mare udvarába jutott ifjú rízes hőstettét örökíti meg. Ştefan vajda nehéz csatát vívott a Szeret folyó mentén. Erős volt az ellenfél: fél napja villogtak a fegyverek, s a csata sorsa még mindig nem dőlt el. Látta ezt a vajda. Nem kímélte magát, sarkantyúba kapta lovát, s be a küzdők sűrűjébe. Ezer szikrát szórt, villogott a kardja, s már-már úgy állt a dolog, hogy az ő vitézsége láttán kétszeres erőre kapnak legényei, s legyűrik az ellenséget. És éppen ekkor egy ellenséges lándzsa földre rogyasztotta a vajda lovát. A Moldvaiakban meghűlt a vér: oda a fejedelem! Mit sem törődve az összecsapó fegyverekkel, Purice apród melléje ugratott: — Itt a lovam, üljön rá felséged! — S mert látta, hogy a fejedelem, kis termetű lévén, nehezen ül a lóra, térdre ereszkedett s hátát tartotta a fejedelem lába alá. Stefant meghatotta a fiatal rüzes áldozatkészsége, s bár szorította az ellenség, nem állhatta meg, hogy oda ne szóljon. — Hej, Purice, csak megszabaduljunk innen, hálás leszek. Mivel te dombocska gyanánt házadat tartottad nekem, ezután Purice helyett Movilă legyen a neved! A szerencse Ştefan cel Maréhoz szegődött, győztesen hagyta el a csatateret. És Neculce, a krónikás tanúskodik róla, hogy nem feledkezett meg a fiatal rezesről. Fő emberei közé emelte, várakat bízott rá. Azt tartják, hogy ő volt az ősapja a híres Movileşti-családnak, amely később fejedelmeket is adott Moldvának.