Napsugár, 1982 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
Nagy István Született 1904-ben Kolozsváron. Meghalt 1977-ben Kolozsváron. KI NAGYOBB NÁLA? Nem tudom, melyik tízéves gyerek ne szeretne nagyobb lenni, mint amekkora. Én azonban feltétlenül több, nagyobb szerettem volna lenni a legnagyobb fiúknál is. Ó, nem azért, hogy a kicsiket meggyötörjem vagy kicsúfoljam, ellenkezőleg: védelmezőjük szerettem volna lenni. De hogy? Mikor olyan gyenge vagyok. Váltig kerestem-kutattam, miért nő az ember olyan lassan, és hogy kihez kellene mérjem magam, ki a legnagyobb a világon? Egy reggel aztán arra lettem figyelmes a takaró alatt, mikor meggyűlt a lámpa, hogy a báránybőr-sapkákat varrogató édesapám az egyik karimás kecskebőr-kucsmát éppen befejezte. Ittott lenyisszentett az ollóval a borzasabb szőrcsomókból, aztán felpróbálta. — Jól áll ? — fordult felém kissé elmosolyodva. — Nagyon jól, édesapám, tartsa meg magának. — Szívesen megtartanám, de ha rád hallgatok, miből szel anyátok holnap kenyeret? — Hát maga ezeket azért varrja ? — képedtem el. — Miért varrnám, ha nem azért?... — Hát hogy ne fázzék az emberek feje. — Jó volna, ha csak azért szűcsködhetnék. De hát nálunk soha sincs annyi kenyér, mint amennyit megennétek... Akkor kezdtem kapiskálni először, hogy édesanyánk miért dugdossa előlünk a kenyeret annyira, mint a késeket és a gyufát. Igenigen elgondolkoztatott ez a felfedezés. Ezért kel fel édesapám ilyen korán, és mindig csak ő, pedig biztosan neki is jólesne, ha valaki nagyobb kelne fel helyette, úgy mint én, tüzet gyújtani az öcséim helyett. Vajon ő nem szeretne nagyobb lenni mindenkinél, de hát ki lehetne nagyobb édesapámnál? Az egyik reggel meg is kérdeztem: — Magánál senki sem nagyobb, édesapám? — Itthon senki az égvilágon. Ezen gondolkozva másnap kora reggel nem feküdtem vissza tűzgyújtás után a padlóra vetett ágyba. Odaálltam édesapám mellé s figyelemmel kísértem szapora öltögetését. Én miért ne tudnám így döfködni a szűcstűt? Ha segíthetnék édesapámnak, biztosan több lenne a kenyerünk, és többen jutnának kucsmához a fázósfejűek. Nagyokat nyeltem, de azért így szóltam hozzá. — Én is tudnék kucsmát varrni, ha megmutatná, hogy kell elkezdeni. Akkor aztán egyszeregyszer én kelnék fel maga helyett korábban. Apám hosszan fürkészett s kissé elmosolyodott. — Csak nem te szeretnél nagyobb lenni nálam? — Ó, édesapám, ha lehetne, ha csak akkora lehetnék, mint maga! Az arca elgondolkodóvá komolyodott, s bólintott egyet. — Még utolérhetsz, akár el is hagyhatsz... — De hát el lehet hagyni magát, édesapám?... Öltögetett, gondolkozott s bólintott hozzá. — Később miért ne? Ha igyekszel, még Tatai bácsit is utolérheted, milyen okos ember az a munkásegyletben. És aztán ott van... Petőfi Sándor, három akkora is kitelne belőle, mint Tatai bácsi... Nem növésre, hanem az eszéből. De hát neked nagyon kell igyekezned, hogy legalább engem utolérj. És én, ahogy azt már Sáncalja című könyvemben megírtam, nagyon igyekeztem. Hogy utolértem-e édesapámat s aztán Tatai bácsit? Nem volt könnyű a nyomukba érni. Édesapám azonkívül, hogy báránybőrkucsmát szabott és varrt, nyáron szobafestéssel foglalkozott, önkéntes tűzoltónak is beállt, és segített Tatai bácsinak szocialista népgyűléseket szervezni... Hát Petőfi Sándort ki érhette volna utol? Ki csak a János vitézt legalább? Pedig hogyan szerettem volna én is megmenteni az árva fluskákat a gonosz mostoháktól, vagy legyőzni a török császárt, avagy sziklákat dobni az óriásokra, a Tündérország kapujában meg lenyisszantani a hétfejű sárkányok nyakát, és oly magasra mászni a hegyeken, hogy esőt csavarjak a felhőkből, a gonosz mostohák csillagát pedig lehajítsam az égből... Úgy voltam én ezzel, hogy sohasem elégedtem meg csak a kenyérrel, vagy hogy a rongyfocit rúgjam. Mindig sóvárogtam valami többért, valamiért, amiért Petőfi az életét is feláldozta a segesvári csatatéren...