Napsugár, 1982 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1982-06-01 / 6. szám
Vajon hány könyvet írt PÉTERFI EMÍLIA, a kedves Emi néni? Ha összecsapná a tenyerét, s ettől megelevenednének a színes meséskönyvek, madárseregként röpülhetnék körül hivatásban megőszült haját és szemüveges, mosolygós arcát. Ott szállna körülötte Csicseri Csincsi, az aranyos cinke, Csippenfütty, a vízirigó, meg a többiek. És száznál több más meséskönyv és olvasókönyv, amelyeknek a születésénél ő bábáskodott. Pedig úgy tűnhetik számára, hogy nem is olyan rég volt az, amikor a kis székely községből, Homoródalmásról fölkerült Kolozsvárra. Édesanyja, édesapja egyaránt tanító volt, s ő is a nevelés szép, áldozatos munkáját választotta. Tizenhárom esztendőn át tanított különböző iskolákban. S később, mivel az oktatás mellett az íráshoz is kiváló tehetsége volt, a Tanügyi Könyvkiadóhoz hívták meg szerkesztőnek, tanácsadónak. És bizonyára ti, a leghálásabb olvasói tanúsíthatjátok ma leginkább, hogy mennyit írt és dolgozott élete során. Hiszen az első négy osztály mindenikének ő szerkesztette az olvasókönyvét! De még a tanügyi kiadó sem volt utolsó állomása életének. Egy napon vállalnia kellett, hogy azokat oktatja többre, jobbra, akik benneteket nevelnek majd később. Más szóval: a Pedagógus Továbbképző Intézethez került, s onnan is ment nyugdíjba. — Mesélje el, mi volt a legkedvesebb meseírói élménye — faggatom, s ő így felel: — írtam régebb egy könyvet. Az volt a címe, Antifí kincset ér. A cím fölött volt a nevem, így hát a kolléganőim tréfálkozva mindig egybeolvasták: Péterfi Emília kincset ér... Zavartan elmosolyodik, s mi is mosolygunk, de közben ezt gondoljuk: a kedves tréfálkozóknak igazuk volt! Péterfi Emília gyönyörű munkássága valóban kincset ér! Kincses városunkban élt egy tanár, az álomutazók legboldogabb fajtájából. Egyszerű, de nagy tudású ember volt. És úgy mesélt Földünk rajzolatáról és a népek történelméről, hogy a diákok alatt meg se nyekkent a pad csengetéskor. Tanítványai követték őt személyes élményeinek ragyogó ösvényén, ahol minden föltámadt, megelevenedett. Hatalmas várkapuk tárultak ki előttük, paloták ajtói nyíltak meg kedves álom látójuk és ismerősük zörgetésére. Elmondta, miként találkozott Diogenésszel, a nagy görög bölcselővel, aki egy hordóban lakott, hogy csak az álmaival foglalkozzék, mert a szomszédai zörögtek, kornyikáltak. Őt azonban jó lélekkel fogadta, mert testvérének sejtette az álmodozásban. S mindjárt egy kicsi hordóra kacsintott, amely az ő hordólakása mellett állt marhabőrrel letakarva, s amely tele volt csodálatos a szoborral. Aztán mesélt hajcsárokról, akik a nagy sziklatömböket vonszoló rabszolgákat űzték az épülő piramis körül, a sivatagban, az izzó napon és a tomboló homokviharban. Az egyiknek ki is ragadta az ostort a kezéből és a képébe kiáltotta: — Miért bántod, hiszen ő is ember?! Az elvadult hajcsár meghökkenve kérdezte: — Kicsoda vagy te, hogy ujjat mersz húzni velem?! Az álmodozó tanár sajnálkozón mosolygott: — Évezredek múlva nekem kell majd beszámolnom a történelemóráimon, hogy miként bántál a rabszolgákkal! No, de meg is jegyzem a neved, hadd gyalázzon az utókor! Nagyon szerették a kisdiákok ezt a tanárt, aki hol a pápuák közé vitte őket magával, hol narancsligeteken vagy ananászültetvényeken vezette át; de volt úgy is, hogy zihálva, sápadtan rohant a fiúkkal, Petőfi Sándort féltőn, Fehéregyháza mellett, amikor a kukoricásból elécsörtettek a szuronyos cári kozákok. Mindenkihez kedves, jóságos volt, mint az olyan emberek, akik álmaik, látomásaik örömét másokkal is meg akarják osztani. S mihelyt belépett az osztályba, úgy dörzsölte össze a kezét, mintha a diákjaival máris beszállni készülnének a hajóba vagy a repülőgépbe. Egy ízben pedig így búcsúzott a tanítványaitól: «Ha délután szundíthatok egy BÁLINT TIBOR ÁLMODJ SZÉPEKET JÁNKY BÉLA Három piros szegfű Tanítók, tanárok, napját ünnepeljük, kössünk szép csokorba három piros szegfűt. Egyik a szeretet, a másik a hála, ismét a másik a tisztelet virága. Kössünk három szegfűt, s csillogó szemekkel ünnepeljük őket jó érdemjegyekkel. A virág elhervad, de tudásunk fénye munkájuk, érdemük maradandó éke. Wi (folytatása a 4. oldalon) 3