Napsugár, 1982 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1982-06-01 / 6. szám
(folytatás a 3. oldalról) kicsit, átszállok Kanadába, a Niagara vízeséshez. Juttassátok majd eszembe ezt az utamat, hogy részletesen beszámolhassak róla!» E csodás adottságát azonban valaki váratlanul megirigyelhette, mert egyik napról a másikra kisütötték róla, hogy beteg. Vagyis hogy egy kerékkel több van neki. Hiszen épeszű ember nem taníthat így. Annak komolyan, szigorúan kell megtartani minden órát, s nem álmokra, képzelgésekre hivatkozni. Ezzel csak elkomolytalanítja a földrajz-meg a történelemórákat! — mennydörögte egy pocakos tanfelügyelő. És a megállapítást határozat követte: vagy kezelteti magát ez az álomkószáló, vagy lemond az állásáról. S mit tehetett szegény tanár, akinek négy gyermeke volt: engednie kellett, s bár semmi baja nem volt, befeküdt a kórházba. Három hónap múlva, mikor ismét előkerült, félénk volt, gyanakvó, és sápadt, mint aki száz napja nem aludt. Többé nem utazott az álmok színes repülő szőnyegén. A vonalzóval az asztalt kopogtatva diktálta a tanulóknak az előadást. S csupa unalmas számmal, adattal teltek meg a füzetek. A fiúk ásítozva várták, hogy csengessenek. Már azt hitték, rájuk is haragszik szegény tanár, de egyszeresen megszólalt, és a régi mosoly ragyogott fel az arcán: — Amit most mondok, gyerekek, azt ne írjátok, de jegyezzétek meg egész életetekre: az álom az egyszerű, tiszta szívű emberek ajándéka, akik hisznek a szép és a jó erejében és a közösség javán munkálkodnak; az álom a megbántottak birodalma; ott orvosságot találnak minden fájdalmukra; az álom a szegények szabadjegye, amellyel ingyen utazhatnak a világ bármely részébe... Aki a pénzünket veszi el, anyagilag károsít meg bennünket, aki az álmainktól foszt meg, a lelkünket rabolja ki! S még sok gyönyörű dolgot mondott tanítványainak az álmokról. Bizonyára be sem vette a pirulákat a kórházban, és ismét álmodozni kezdett, mert nemsokára áthelyezték egy másik városba, s a háború zivatarában végképp eltűnt... Híres hely Homoródfürdő. Hírnevét mindenekelőtt borvízének s gyönyörű fekvésének köszönheti. Ahogy az öregek mondják, csak azon a vízen s az ottani jó levegőn is szinte meg tudna élni az ember. De az utóbbi időben a nyaranta ott táborozó pionírok népes serege is hozzájárult Homoród jóhírének szárnyrakapásához. Az ország minden tájáról szoktak odagyülekezni, s köztük olyanok is, akik írással, rajzolással, más szóval irodalmi-művészeti érdeklődésükkel vívták ki az ott táborozás jogát. Bizonyára kevesen tudják az ottjártak közül, hogy annál az öreg kútnál olyasvalakik is oltották szomjukat, akiknek neve még akkor is fönnmarad emlékezetünkben, ha netán egyszer az a jóízű, bővizű forrás elapadna. Petőfi Sándor, Tudor Arghezi és Tamási Áron is ivott a homoródi borvízből. Petőfi 1849 júliusában, Bereckből Marosvásárhelyre menőben a borvíz kútnál ebédelt, s talán még dicsérő verset is írt volna arról, ha néhány nappal később nyoma nem vész, ha el nem esik a szomorú kimenetelű fehéregyházi csatában. Tudor Arghezi, századunk leg utak és katak KÁNYÁDI SÁNDOR A BARÁTSÁG FORRÁSÁNÁL nagyobb román költője kisiskolás korában vakációzott a szomszédos Szentegyházas faluban. Három nyáron át. Az ott nyaralgatások idején úgy megtanulta nyelvünket, szokta volt mesélni magyar vendégeinek s magyarul, hogy a harmadik nyár végén az első iskolai névsorolvasáson Bukarestben magyarul mondta: itt vagyok. Bepárásodott a szemüvege az emlékezéstől, de az őt hallgatónak is megmelegedett a szeme sarka. — Igyék egy pohárral az egészségemre, ha arra jár, fiam, abból a jó homoródi borvízből— ezzel engedte útjára a vendéget. — Erőt adó víz. Tamási Áronnak magam csurgattam tele a forrásból egy frissiben vásárolt köröndi csuprot. Mert ott mindig köröndi árusokra is talál az arrajáró. Szeptember volt, gyönyörű őszi délután. Azóta is, ha arra járok, iszom mindhármuk emlékezetére. Hiszem és várom, hogy egyszer a forráshoz vezető hármas sétányon ott lesz a három név is: s Petőfi, Arghezi, Tamási. " Addig is magunk közt nevezzük el a homoródi borvízkutat a barátság forrásának. DEÁK FERENC rajzai: