Napút, 2002 (4. évfolyam, 1-10. szám)
2002-04-01 / 3. szám - Belső terek
ros, ancbbe rímképletű strófákból építkezik, akárcsak a Deodatus-kötetben szereplő vers. (Egy apró ínyencség: Csokonai, amikor versét átdolgozza, praktikusan „Lillá"-ra javítja az első változatban szereplő „Beldonna" nevet.) Ez a rímképlet (strófaszerkezet) egyébként nem ritka forma Csokonainál. A versszak sorainak szótagszáma A pomfácban lakó istenség esetében 7/7/5 7/7/5. Ennél gyakoribb a 8/8/7 8/8/7 szótagszámú forma (A versengő érzékenységek című hosszabb opus; Az esküvés), de létezik 6/6/7 6/6/7 (A méz méze), 8/8/9 8/8/9 (A mezei gyönyörűségről), 9/9/8 9/9/8 (Az Éjnek istenihez) és 9/9/6 9/9/6 (Még egyszer Lillához) szótagszámú, ilyen rémképletű strófa is. A rövid, felületes áttekintés során is kitűnik, hogy a strófa - Csokonainál - minden esetben kötött szótagszámú formát jelent. Turczi István verse viszont nem szótagszámtartó, ez arra figyelmeztet, hogy ne a Kovács András Ferenc-féle formatechnika, hanem egy átsajátító versalkotás felé tapogatózzam. Az első sorok merész áthajlása - „Otthonom leégett, mindenem / Odalett, mögöttem Debrecen / És elemésztő rettenet..." - szintén nem a Csokonai-vers horizontján otthonos, akárcsak a képalkotás - szemünkbe tűnő - nagy távolságot összekötő megoldásai: „Bár óriás selyeming az ég, / S a tavat ringatja a rét"; „Élembe gőzölgő szobrokat formáz, / Ha elillanna is mint a szerelem". Azt hiszem, megállapításom az, hogy a kötet archaizáló verseit inkább nyersanyagként, mintsem valamiféle példakövető esztétika jegyében értelmezzük - a kötet további poétikai darabjaira is áll. A klasszikus formát legszigorúbban az Antonio Averolini építőmester dicséretére (is) írt „humanista disztichon" idézi; a Krónikásének fennmaradt húsz sora, a Tóvárosi rythmica vagy A malom imája (a kötött formájú versek közül) képeinek néhol groteszkbe hajló elemeivel ismét egy hozzánk közelebb álló horizonton szólal meg: „Add uram, míg csak adhatod, / mint nullásliszt a szélben. / Szétszóratunk mi is egy nap, / S találkozunk az égben." A nyersanyag elrendezése, a disztribúció révén a Deodatus szövegeinek jól követhető kronologikus sorrendje jön létre. A kezdetek napsugár és vízhullámait ébresztő, a teremtés kezdet állapotát idéző játékától Deodáti Fanni naplójának 1849. július 12-ét őrző bejegyzéséig. Csábító lenne Deodatus világába e felől a kezdet felől belépni, és mint létra fokain lépdelni végig az időrend szemléltetőszalagján; de a történelem a szöveg tanúsága szerint sem folytonos. „A keretbe foglalt táj még bontatlan", nem nyílik meg könnyen, a kezdetektől még „visszahúzódik a tekintet". A kezdetek köré olyan mitikus események csoportosulnak, mint a város alapítása és a névadás, hiszen a városalapító nevét a Mint a legendák című szöveg mondja ki: „Deodatus. / Apuliából, a serverinói grófok közül. / Vagy máshonnan; egyszerű tudós nemes. / Itt van, mintha mindig is itt lett volna. / Mint a legendák, csak törékenyebben. / Nevet ad a tájnak, és nevét e tájtól kapja. / Mindent előre átél, s ha valami valóban / megtörténik, már csak emlékezik rá." A városalapítás tette félig legendás, félig történelmi eseményhez köthető: a krónikák szerint Deodatus István király nevelője, aki jutalmul Tata városát és egyházának alapítását nyeri. A kezdet, az eredet belső monológokban fogalmazódik meg: „Nem tudok semmit, / s ha tudok is, / nem érzek semmit, / s ha érzek is, / nem emlékszem semmire, / csak az előttem álló útra...." (Monologos). Azt hiszem, a történelem félhomályából kibontakozó történet elmondására (mely egyben magának a történelemnek az előállítása is) alkalmas forma