Napút, 2011 (13. évfolyam, 1-10. szám)
2011-05-01 / 4. szám - Zalán 57, Prágai 43
Mányoki Endre Zalán 2010-2011 Csak Sziveri és Baka... Egész álló délután ez a mondatkezdet dobog a fülemben, s folytatnám rutinosan: csak ők... Csak ők mit? Csak ők tudtak így meghalni? Ekkora súlyú költészetet hagyva maguk után? Csak ők jártak be ilyen fesztávokat kora költészetük és a vége ívén? Csak ők tisztultak le efféle fehér bohócos eleganciával a közlés minimumára, s ugyanott a teljességére? De hát Zalán él, jól van, jelen van, könyvet ad ki, díjat kap, kutya baja. Miért hát mégis az a szűnni nem akaró zakatolás, csak Sziveri és Baka... Egy év verseit olvasom sorra, s nem sorban. 2010. július 5-ikén indítottam el az Irodalmi Jelen című internet-folyóiratban a Verstörténés rovatot, s rögtön Zalánnal. Az első hónapokban öten írták heti rendszerességgel a történéseket versben (Zalán, Tőzsér Árpád, Tóth Erzsébet, Rónai-Balázs Zoltán, Jász Attila, s egy ütemmel később, hatodikként, szombaton Papp Tibor). Nem a rovatomról szól ez a néhány sor, de annyit talán érdemes tudni, hogy ezzel az állítással kezdtem: A vers ma, úgy érezzük, kissé eltávolodott az élet lüktető, pulzáló mindennapjaitól. A Verstörténés eredendő célja ez volt, s programja ez is maradt - megragadni az életet a maga lüktetésében, állandó alakulásában, mindennapokhoz közeli valójában versben. Zalán maradt az egyetlen költő, aki mindmáig részt vesz ebben a folyamatban. S ha most írhatok róla, ezért fontos nekem. Egy év költészete egyetlen íven. Milyen volt ez a Zalán-év? Zalán Tiboré, aki az általam megélt időnek minden bizonnyal korszakot meghatározó költője. Mondhatnám: az összegzés ideje volt. Hiszen ahogy összemásoltam a megjelent műveket egy mappába, látni: szinte ahány vers, annyi lírai műfaj, stílus, forma, megszólalás. Mintha a költő előszedné a rezervából valamennyi kézhez simuló eszközét, s megmutatná az igényes publikumnak, mennyire könnyű kézzel bánik mindegyikkel. Régi, második fázisbeli önmagával kezdi (trap-szilánkok), fölidézve a „radikális avantgarde" időket, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóját. S nem csupán a hosszúversre hajazó forma révén, hanem a kor-reminiszcenciák citálásával is: Palicsi-tó, Domonkos Pista, Kosztolányi, Csáth, s a MAO PO szóban a dadás játékosság... S haikukkal zárja (2011. 06. 09), vagyis hát ezzel zárul az évkör. Enigmával tehát, s a pillanatban létező egész élményének megragadásával, így, együtt. De ez a Zalán-haiku felfogásában is, „működésében" is más, mint az eredeti zen-líra, és mint akár a jellegadó kortársaké Fodor Ákostól Nagy Zolánig. A Zalán-haiku itt (már) ha nem is történést, narrratívát, de alakulást, tehát folyamatot ír le; lassút bár, mégis változást, reflexív időbeliséget. Akárha a költő a megélhető, megjeleníthető, ám az értelem számára az elfogadáson kívül más esélyt nem kínáló pozícióból csöndesen, talán óvatosan visszamozdulna a létezését rációval is birtokolni kívánó én státusába.