Napút, 2011 (13. évfolyam, 1-10. szám)
Mellékletek - Napút-füzetek 55. - Németh Péter Mikola (szerk.): Avantgárd és hagyomány, hagyomány és avantgárd
állam-nacionalizmus szemben az általunk is megszenvedett állam-szocializmussal. Nietzsche gondolkodása azonban szupernacionalista volt, ahogyan az embere is szuperember [„Übermensch"]. Az így értelmezett nietzschei gondolkodás található meg Foucault-nál, Deleuze-nél, és az avantgárd vonatkozásában, például Peter Bürgerrel szemben Paul de Mannál, vagy akár Kristevánál.) A keresztút, a keresztkérdés éppen ezért dupla. Hit kérdése, hogy társadalmi vagy közösségi relevanciája van-e a „művészetnek", de az is hit kérdése, hogy mi az a foglalatosság, amit Nyugaton körülbelül kétszáz éve, általánosítással, „művészetnek" hívunk. A kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy miként értelmezzük antropológiai, ezért nietzschei összefüggésben Schiller kijelentését, miszerint az ember csak akkor szabad, ha játszik, és csak akkor játszik, ha szabad. Méghozzá kétfélét kell értelmeznünk: mi a játék és mi az ember? Az említett francia gondolkodók ezért is kérdőjelezték meg az embert, gondolkodtak az „Isten halott" mellett a hozzá tartozó „ember halott" felé. Ezért szabadították el a játékot az embertől, úgy is mint Ortega „homo ludens"-étől, és gondolkodtak Nietzschével, nem Schillerrel, egy olyan „ludens" értelmében, amelyik nem „homo". Emberiség helyett egyfajta barbárság vonatkozásában: letelepültség-megtelepedettség helyett egyfajta nomádságban; a „letelepült", territorializált és államosított „ember" helyére került a „barbár", vagyis a „nomád" mint egy dinamikus és meghatározhatatlan „világ", (joyce-i) „kaozmosz" vonatkozásában értendő lény. A barbár is játszik, a nomád is játszik, hiszen a kutya meg a macska is, sokféleképpen lehet játszani. Az ilyen „világ", „kaozmosz" - amelyikben a fizikai entrópiával szembehelyezkedik a memóriával tevékeny biológiai és szellemi negentrópia - magában foglalja a tudattalant, ezért a tudhatatlant is. Ezért van az, hogy oidipuszinak csak tűnhet az ilyen keresztúthoz érkezés, ahogyan kereszténynek is mindöszsze látszik. Ugyanis hinni kell, hogy van tudattalan és az tudhatatlan. A tudom/ nem tudom alá van rendelve a hiszem/nem hiszemnek, ugyanakkor a hiszem/ nem hiszem is a tudom/nem tudomnak, hiszen vagy tudom, vagy nem tudom, mit/miben hiszek. A játék, vele a játszó, ezért kétértékű, ambivalens. Jón és gonoszon túl csak olyasmi lehet, ami ezekkel a fogalmakkal nem meghatározható. Se nem jó, se nem gonosz, hanem csak vanés nem tudható, milyen, ami van, ahogyan az sem, miért van. Ezt Istenről se lehet tudni, miként a „van"-ról sem, de a világgal kapcsolatban legalább kérdezni lehet). Hívés és tudás mellett van azonban érzés és elfogadás is. Van érezhető/ nem érezhető és elfogadható/nem elfogadható, és ezeken túl, mint a jón és a rosszon, van valami harmadik (tertium datur): „nem tudom, mit érzek", de „engedek": engedem, legyen. Mindezeket meggondolva pedig arra jutottam, hogy az avantgárd, amenynyiben a művészetet megkülönböztetem az élettől, vagyis olyan területre engedem, ahol nem vérre megy a játék, se nem oidipuszi, se nem keresztény vérre, mégis a művészethez tartozó fogalom és foglalatosság. A játék se nem ilyen, se nem olyan, hanem túl jón és gonoszon, Istenen és Emberen, tudaton és tudattalanon: túl vagy innen vallomásos. Ezzel elfogadom Hegel gondolatát a művészet vallásos jellegéről, anélkül hogy figyelmen kívül hagynám a prehisztorikus, azaz az írásbeliség előtti hiteket, hitvilágokat, és anélkül, hogy egyúttal elfogadnám azt a gondolatát is, miszerint a művészet mint „művészetvallás"