Napút, 2011 (13. évfolyam, 1-10. szám)

Mellékletek - Napút-füzetek 55. - Németh Péter Mikola (szerk.): Avantgárd és hagyomány, hagyomány és avantgárd

állam-nacionalizmus szemben az általunk is megszenvedett állam-szocializmus­sal. Nietzsche gondolkodása azonban szupernacionalista volt, ahogyan az em­bere is szuperember [„Übermensch"]. Az így értelmezett nietzschei gondolkodás található meg Foucault-nál, Deleuze-nél, és az avantgárd vonatkozásában, pél­dául Peter Bürgerrel szemben Paul de Mannál, vagy akár Kristevánál.) A keresztút, a keresztkérdés éppen ezért dupla. Hit kérdése, hogy társa­dalmi vagy közösségi relevanciája van-e a „művészetnek", de az is hit kérdése, hogy mi az a foglalatosság, amit Nyugaton körülbelül kétszáz éve, általáno­sítással, „művészetnek" hívunk. A kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy miként értelmezzük antropológiai, ezért nietzschei összefüggésben Schiller kijelenté­sét, miszerint az ember csak akkor szabad, ha játszik, és csak akkor játszik, ha szabad. Méghozzá kétfélét kell értelmeznünk: mi a játék és mi az ember? Az említett francia gondolkodók ezért is kérdőjelezték meg az embert, gon­dolkodtak az „Isten halott" mellett a hozzá tartozó „ember halott" felé. Ezért szabadították el a játékot az embertől, úgy is mint Ortega „homo ludens"-étől, és gondolkodtak Nietzschével, nem Schillerrel, egy olyan „ludens" értelmében, amelyik nem „homo". Emberiség helyett egyfajta barbárság vonatkozásában: letelepültség-megtelepedettség helyett egyfajta nomádságban; a „letelepült", territorializált és államosított „ember" helyére került a „barbár", vagyis a „no­mád" mint egy dinamikus és meghatározhatatlan „világ", (joyce-i) „kaozmosz" vonatkozásában értendő lény. A barbár is játszik, a nomád is játszik, hiszen a kutya meg a macska is, sokféleképpen lehet játszani. Az ilyen „világ", „kaozmosz" - amelyikben a fizikai entrópiával szembehe­lyezkedik a memóriával tevékeny biológiai és szellemi negentrópia - magában foglalja a tudattalant, ezért a tudhatatlant is. Ezért van az, hogy oidipuszinak csak tűnhet az ilyen keresztúthoz érkezés, ahogyan kereszténynek is mindösz­­sze látszik. Ugyanis hinni kell, hogy van tudattalan és az tudhatatlan. A tudom/ nem tudom alá van rendelve a hiszem/nem hiszemnek, ugyanakkor a hiszem/ nem hiszem is a tudom/nem tudomnak, hiszen vagy tudom, vagy nem tudom, mit/miben hiszek. A játék, vele a játszó, ezért kétértékű, ambi­valens. Jón és gonoszon túl csak olyasmi lehet, ami ezekkel a fogalmakkal nem meghatároz­ható. Se nem jó, se nem gonosz, hanem csak van­­és nem tudható, milyen, ami van, ahogyan az sem, miért van. Ezt Istenről se lehet tudni, miként a „van"-ról sem, de a világgal kapcsolatban legalább kérdezni lehet). Hívés és tudás mellett van azonban érzés és elfogadás is. Van érezhető/ nem érezhető és elfogadható/nem elfogadható, és ezeken túl, mint a jón és a rosszon, van valami harmadik (tertium datur): „nem tudom, mit érzek", de „en­gedek": engedem, legyen. Mindezeket meggondolva pedig arra jutottam, hogy az avantgárd, ameny­­nyiben a művészetet megkülönböztetem az élettől, vagyis olyan területre enge­dem, ahol nem vérre megy a játék, se nem oidipuszi, se nem keresztény vérre, mégis a művészethez tartozó fogalom és foglalatosság. A játék se nem ilyen, se nem olyan, hanem­­ túl jón és gonoszon, Istenen és Emberen, tudaton és tudattalanon: túl vagy innen­­ vallomásos. Ezzel elfogadom Hegel gondolatát a művészet vallásos jellegéről, anélkül hogy figyelmen kívül hagynám a prehisz­­torikus, azaz az írásbeliség előtti hiteket, hitvilágokat, és anélkül, hogy egyúttal elfogadnám azt a gondolatát is, miszerint a művészet mint „művészetvallás"

Next