Napút, 2017 (19. évfolyam, 1-9. szám)
2017-01-01 / 1. szám - Gulág gyerekek
ва-páholy Valamennyiünk életében vannak holnemvolt emberek. Jobb kifejezést hirtelen nem találok rájuk. Azok a jó emberek ők, a szó minden értelmét tejesen kihasználva, akik egyszerre csak megjelennek, vannak, egyszerre meg eltűnnek az életünkből. Nekem ilyen emberem volt Mózsi Ferenc. A Wikipédia (egyértelműsítési lapja) szerint három Mózsi Ferenccel is számolnia kell az irodalomnak, hogy elszámolni nem szokott, arról talán majd később. A legidősebb közülük az 1924-ben született, szlovákiai magyar irodalom- és zenepedagógus, ha a Wikipédiának hinne lehet (általában nem lehet!), ma is él, és remélhetőleg jó egészségnek örvend. Középütt van a mi emberünk, az 1947-ben született és 2007-ben elhalálozott, az Egyesült Államokban, majd Magyarországon publikáló író, költő, kiadó, teljes nevén: Mózsi Ferenc János. Ugyancsak 1947-ben született az ugyané (ál)néven publikáló prózaíró, ifjabb Sánta Ferenc (helyenként Sántha), Sánta Ferenc író fia. A dolog pikantériája, hogy a „chicagói" Mózsi se volt Mózsi valójában, Vystup Ferencként látta meg a napvilágot. S a dolgok kínos közönye, hogy a Wikipédia őt tárgyaló szócikkéhez épp hogy nem Ferencünk busa, szakállas fejét illesztették oda illusztráló képként, hanem az ifjabb Sánta Ferenc (helyenként Sántha) bajuszos-derűs fizimiskáját. Szóval, máig teljes a keveredés. De hagyjuk is a nevek és személyek tisztogatását másra, ha lenne értelme, tétje, még érdemes is lenne foglalkozni vele. A kopár tények: Mózsi Ferenc költő, író, kiadó, a Szivárvány, majd az M-Szivárvány szerkesztője 2017. január negyedikén lett volna hetvenéves, ha tíz évvel ezelőtt rákban meg nem halt. Ijesztően nagy csönd és még nagyobb visszhangtalanság maradt utána. Életében sokan szerették, könnyű is volt szeretni, mert nemcsak derűs és barátságos ember volt, de a végtelenségig altruista is. A Chicago központjában lévő utazási irodájának extra profitjátértem ezen, amit nem maga és családja fenntartásához tartott szükségesnek) az irodalomra áldozta. Könyvkiadót hozott létre nyugati írók és magyar szamizdat-írók műveinek kiadására. Amerikában, mindenki meglepetésére és csodálkozására, némelyek csodálását is kivíva, folyóiratot (periodikát) jelentetett meg Szivárvány címmel; ráadásként megutaztatta a fél itthoni irodalmat/művészetet, amikor Amerikában nem lehetett még „csak úgy utazgatniuk" a kelet-európaiaknak. Megjárta Amerikát a segítségével (a pénzén), hogy csak néhány töredéknevet említsünk fel, akik eszembe jutnak, Göncz Árpád, Petri György, Kocsis Zoltán, Csoóri Sándor, Szőcs Géza, Szügyi Zoltán, Jankovics József, Huzella Péter, Kobó és a Blues Bandje, Morvay László, Cseh Tamás, Csengey Dénes, Villányi László... Amikor megérezte a rendszerváltozásban a nyugati irodalom hazatérésének/ hazahozhatóságának a lehetőségét, megosztotta a lap szerkesztését velem, és a Szivárvány M-Szivárvány néven Chicagóban és Budapesten szerkesztődött tovább. Ő ott, én itt. Néha aztán együtt itt vagy együtt ott. A folyóirat rendszeresen megrendezte Csobánkán - az ohiói Itt-Ott találkozó mintájára - a Szivárvány tanulmányi napokat, ahol a három napban legkevesebb ezer ember fordult meg az előadásokon, felolvasásokon, koncerteken. Miért sorolom el mindezt? Mert idén január 4-én lett volna hetvenéves Mózsi Ferenc költő, író, kiadó és lapszerkesztő. Szégyenkezve írom le: erről az eseményről senki sem emlékezett meg, sehol az égvilágon, legalábbis magyar tájon nem. Azok sem, akik hónapokig élvezték vendégszeretetét Amerikában, azok sem, akik a lapja- Folytatás a hátsó borítóbelsőn