Nefelejts, 1861. április - 1862. március (3. évfolyam, 1-52. szám)
1861-04-07 / 1. szám
A Bummék HAJÓJA m osolyg a tenger, kéken, szeliden. Játszó szellőkben leng a lobogó. Fehér vitorlák sebes szárnyain Mint vándormadár, röpül a hajó. Reng, reng a hullám.... csöndes moraja Mint altató dal a bölcső körül. Kétterhes illatot hoz már a szél Az ismeretlen föld mezőiről. Csapongj vitorla, gyorsan szállj hajó, És lágyan ringasd, hullám, terhedet! Illatos fűszert, forró csókokat Hozzon, oh szellő, lágy lehelleted ! Sok búval van megrakva e hajó, Minden lakóján a sors átka van. Szükséges a vigasztalás nekik — Mert mind a mennyi árva, hontalan! Rég már hogy a szülőföld bérczeit A távolságnak éje elnyelé... Amott a ködből, mint egy szép vár Az újvilág zöld partja tűn elé. Kisirja ott magát a régi bú; Begyógyúl a seb, mit a sziv visel; A szabadságnak szétvert álmai Ott ébrednek szebb viradatra fel! Hol ezredéves ős erdők között — Melyekhez fejsze még nem ért soha, Mert együtt jár az ember s rombolás, — A Missouri hallatlan zúg tova , Hol óriási harasztok tövén Örök az árny, a csönd, a nyugalom : Ott fognak ők találni új hazát, Ott fognak élni, — élni szabadon ! De oh, mit ér a szabadság nekik, Ha távol hosszú gyászban jár a hon ? A bujdosók honvágyát, kínait, Nem rejtheti el a sötét vadon. Hiába a lomb enyhe fátyola, Ily veszteségnek nincs enyhe menedék. Maga az öreg orvos, az idő, Kétkedve rázza tapasztalt fejét. Mi ad kárpótlást egy tekintetért Az alföld végtelen rónáira? Ez őserdők örök zugásiban Nem lelnek téged, Kárpát vihara ! A parthoz verődő tenger szava Idegen szó, mit szivok meg nem ért; A Missourit odaadnák örömest A Dunapartról egy tekintetért! Mit érhet itt csendélet, szerelem ? Mit ér az álom, szellős árny alatt Ha felriasztja, kisértet gyanánt, Egy elzavarhatatlan gondolat! Látják a lengő délibáb vizét, Lassú zajával hallják a Tiszát. Ajkuk liheg az égő szomj miatt, S egy kép szövődik álmaikon át. Oh érzés, melynek emberi ajak Még nem adhatott találó nevet! Oh vágy, a mely nem teljesül soha! Oh fájdalom, melynek nincs enyhület! Oh mondhatatlan édes nyugalom Az ősi temető szent földiben ! És oh hajó! mely mind tovább ragadsz, Vitorlád vissza nem tér, nem pihen....... !