Nefelejts, 1861. április - 1862. március (3. évfolyam, 1-52. szám)

1862-02-23 / 47. szám

Arzéna — Beszélj. — „Roskadj le menny! — repedj meg föld! — nyiss utat a poklok tüzének, hadd emészsze fel lángoló vulkánja a sátánok csábitó kigyóit, melyek sziszegve marják szivemet. Angyal, ördög! Isten, ember ! jöjj, segítsetek, nem látjátok, hogy jövőm reményét, szivem szerelmét e perczben vesztem el. így szólt Arzéna, egy szikla ormán térdelve, kezét imára kulcsolva; haját a szél lobogtatja, és szemében vad szikra gyűl; kebléből veszve a nyugalom, elméje tébolyodva jön. Mi okozza e leányka szenvedéseit ? mit lát ő ott alant a csendes völgy ölében oly rémletest, hogy egy perez alatt a virágból őrültet alkota. Lenn a kies völgy pázsitján a fa lombos gatyya árnyában, ül egy szerelmes pár, szívük dobog, ajkok forró csókot lehel, karjaik egymást ölelve, a szerelem üdvperczének tömjéneznek, mig más szivet törve meg, a hitszegésnek hódolnak. „Ha szeretsz Péter — szólt Jelinda pajzán mosolylyal, — úgy add bizonyságát ne csak szóval, de tettel s áldozatokkal. „Jelinda szép szerelmem, fogadd el im kezem, tiéd e sziv mindörökre, hűn, rendületlen. „S Arzéna jegyesed? — kérdé halkan, némi kaczérsággal párosulva a szép leány. „Arzéna ? — szólt kissé elkomolyodva az ifjú vadász. — Arzéna oly forrón szeret, hogy boldogságomért lemondva, minden tette értem, áldozat. Egy hó múltán a völgyben fekvő kis falu templomának harangja ünnepélyesen hivá össze a falu híveit egy boldog pár szerelmi frigyére az áldást kérni le. Fehér ruhás ifjú leánykák virágfüzérekkel díszítve, lassú lépésben kísérik a boldog jegyes párt a templom oltárához, e pár Jelinda és Péter. A vidor násznépet követve, mint éj a nap után, andaig öntudatlan a csalott őrült szép leány. Termetét szintén fehér ruha födi, leomló ében fürtéi között szintén füzér, de hervadt rózsákból fonva. „Én menyasszony vagyok — susogá mosolygva Arzéna — s vőlegényem------a — — a fájdalom, igen a fájdalom, s szivéhez szorítva jobb kezét keserves kaczajban tört ki. „Szereted ez ifjút ? — kérdé az oltárnál térdelő menyaszszonyt a tisztelendő atya. De nem lévén ideje Jelindának a feleletre, egy kísérteties halvány alak lép eléje és tompán felszólal: „Ne kérdezd, a menyasszony én vagyok, nem látod rajtam a boldogságnak jeleit ? Istent megcsalni nem szabad, bár ki felel, csalfa hitszegés, mert Péteremet szeretni csak Arzéna képes „Add az áldást szent atyám, az áldást én nekem — szólt csendesülten az oltárzsámolyára roskadva az őrült leány — add az áldást jó atyám, nem látod, hogy nyugalom kell, az élet . . . fáj ... . ne . . kém —------se szavaknál élettelen omlott Péter lábaihoz. Rémület, szánalom fogá el a környezetet, részvéttel sietének segélyt nyújtani az ájult leánykának, kivivék őt a folyam partjához, hol a csörgedező habok fris nedvével életre hozák az életnek már meghalt angyalt. Senki sem gyanitá Arzéna tébolyodásának valódi okát, s azok kik tényezői, sokkal messzebbre haladtak már a szívtelen könnyelműség siklós határán, mintsem még tovább ne mehetnének. A szertartás végbement. Arzéna ismét magához tért, most a víz partján ülve még merően tekint a hullámok mélységébe. ,,E viz — szólt halkan — könyekből fakadt. A menny ott fenn, a tiszta lelkek tükréből sarjadt. A virág, a boldog szerelmes nyomain virul, s a hegy ... az .. . a tört szivekből alakul. Íme ez az élet, ez a világ, de ezt kívülem senki sem tudja, ez az enyém s a természet titka, — szólt vad mosolylyal, — mert kívülem senki sem érzi úgy mint én, hogy mi a halál. A halál szólt magasztossággal, a halál az életnek barátja . Midőn ez utóbbiban a szenvedések által a lélek kifárad, ekkor a halál mint jó barát karján altatja el az életet, az ember volt, s többé nincs. Ez őrült elmefuttatásai alatt, az új házaspár elhagyva egy időre a víg lakodalmat, szórakozást keresni, frisséget színi, szintén a folyamhoz andalgott. „Péterem! — szólt Jelinda hizelegve, — feledd e komoly jelenetet, ne homályosítsa egy felleg se boldogságunk fényképét Legyen szerelmünk ingadatlan mint az alpesi hegy, úgy boldogságunk is mulhatlan mint az örökkévalóság. Kössünk itt az Isten ege alatt szivünkkel uj frigyet, s szerelmi zálogunk legyen azon rózsa, mely a hegy ormán virul, de számunkra hervadjon el. Menj Péterem, szólt Jelinda vidáman, hozd a rózsát el nekem. Az ifjú vadász forrón szokta kedvesét keblére, egy szökéssel a hegy oldalában termett s szokott ügyességével felfelé haladt. A rózsát leszakasztá, s hirtelen visszatér; de feje kábul, lába inog, megmagyarázhatlan erő ragadja az örvényhez, egy perez is a rózsával együtt a mélységes habokba hull, melyek a hegy aljánál zajongnak el. A habok még egyszer fölvetik áldozatukat, ki magasan tartva a rózsát kezében, fuldokolva kiáltja, ám Jelinda szerelmem. De Jelinda helyett haldokló szemei Arzénára esnek, ki még a parton ülve rebegi. „Vesd el a rózsát Péter, ekkor meghalhatsz, tudod hogy rózsát megtörni vétek s kárhozat. „Vétek s kárhozat — viszhangozá a hegyi echo ; a hullámok még egy csattanása.. . s minden néma lön. * * ❖ Három hó lefolytéval a völgy kápolnájában ismét a harang szól, s mélabús hangjait a szellő a hegy szirmáig hangozza fel a magasba, melyen négy hó előtt megtébolyodva Arzéna, mostan is ott időz kedvencz helyén. A kápolnában most esküvő menyasszony ismét a kaczér Jelinda, de más gazdag vőlegénnyel. Arzéna a szirttetőn rózsákat foszt s a szélnek bocsátva gyöngéd leveleit, mint gyermek örül a szépség enyészetének. A hang a völgyben kong, hangja a szélbe vegyül, s a kebelnek minden érzetét szent ihletségre ébreszté. Arzéna hallgatja, szép fürtéit halántékáról simítja. „Ez esküvő — szól halkan. Ah Jelinda! — tehát csak az örült nem hitszegő? Pár percz múlva arczáról a vad vonás elenyészik; ajkain megdicsőült mosoly lebeg, eszmélni kezd, szivéhez kap. Istenem ! kiálta föl, tehát élek! ismét érzem hogy szerettem egykoron végtelenül. Péter, Péter, kedves Péterem én meg 546 .