Nefelejts, 1862. április - 1863. március (4. évfolyam, 1-52. szám)
1862-04-20 / 3. szám
26 hr ául, saját szokott üzlete után látott hát ismét, s körültekintvén a rákfalvi fiatalság közt, elkezdé szerencsétlen fiatal barátunkat Pistát, s Füttyös Gyulát azt a hirlap-orzót, Ekés Irmára herczelni, ha valamelyik utóbb tréfából horgon akadna! Gyula azonban jelen stallójával postamesteréknél igen meg lévén elégedve, Pista barátjának engedé át önkénytesen az egész küzdtért, ki saját erejéből is meglehetős jó lábon állt már Irmával, midőn mindezen fontos események részint megtörténtek, részint még ezután valának megtörténendők! A sor ma a postamester uron volt. A szövetségesek együtt ültek, szokásuk ellen hallgatagon Mindenik a maga kártyájával vala elfoglalva, csak Dorka néni ő nagysága kacsingatott jobbra balra, titkosan r epedve, mintha szomszédjaiba szerelmes lett volna; pedig csak kártyájukba akart látni, hogy kivihetné e biztosan tervét, mely most épen agyában főtt. Végre elhangzék ajkairól a végzetszerű szó, kissé félénken, kissé határozatlanul ugyan, de elég hallhatólag, mint fiatal leánykáéról az első ,szeretlekre ,V oá t!‘ vala a nagy fontosságú szó, melyre azonban Aggváry őrnagy az ő nagysága, mintha csak dragonyos schwadronját attakra kommandirozná, tele torokkal kiálta egy vészteljes ,c o n t r á-t‘! Megdöbbent a szelíd szűz, e nem épen váratlan, de azért mégis elég kíméletlen katonai tempóra , de azon szokásos vitatkozást kis intermezzo alatt, melyiken van tudniillik a sor,kijátszani? összeszedé minden erejét, s készüle, az első, legártatlanabb vörös király föláldozásával, a kétes kimenetelű nagy csatára ! — Őrnagy úrnak hiszem, hogy csak van egy szive? mondá Aggvárihoz oly bizalmas pillantással, mely ezelőtt vagy húsz évvel még szerelmes kacsintásnak is megjárta volna. De a mogorva Mars fia kérlelhetlen szigorral ütée legmonarchikusabb érzelmeinek daczára is az áldozatra szánt Herz-királyt, teljes megelégedéssel, mondhatnék, némi kárörömmel mondván: — Szivem ugyan nincs édes nagysád, de p a g á t o m, az van !s a kispagáttal csakugyan magasztos diadalérzet között fogá el az ártatlan, a mindenesetre jobb sorsra méltó Herz-királyt, ezáltal egy vágással Dorka néni ő nagyságának hatalmas volátját is megsemmisítvén! E válságos perczben toppant be Füttyös Gyula, alias Pfeiffer Náczi barátunk, ki ma kissé későn érkezék a — hetivásárról! — No hiszen megadták nekünk! ezen ijesztő szavakkal rohant inkább, mint lépett a küszöbön át a hirlaporzó. Utána még az ajtó is nyitva maradt, melyen keresztül a szép postamesterné alakja vala látható a homályban, ki ha Gyula köpenyének végébe kapaszkodott volna, nagyon hasonlitandó az ó-testamentombeli Potifarné tensasszonyhoz, kinek érdekes jelenetét Józseffel, a talián képárusok vásárok alkalmával kapuszinekben szokták nagy bőségben s olcsó pénzért árulgatni, még Rákfalván is, így azonban inkább hasonlíta tán Lót feleségéhez, azon perczben, mikor épen sóbálványnyá kezdett az átváltozni. A váratlan jelenetre természetesen a kártyázó társaság is megrettent, kiki a maga módja szerint. Dorka néni ő nagysága minden kártyáját az asztal alá dobá, azon édes reményben, hogy most már az elvesztett volátot s annak irgalmatlan contráját megfizetni nem tartozik. Telekessy tekintetes ur azon ijedt meg, nem valami váratlanuj szabadság ütött-e be ismét az országba ? A postamester urnak, két kehes lova jutott eszébe, melyek sánták is voltak az igaz, s a kettőnek volt egy félszeme, de azért mégis megeshetett rajtuk, hogy valahol útközben mondták fel hű szolgálatukat, s most majd a levélcsomagokkal együtt returozzák őket is vissza recepisse mellett! Ékés uram, mint afféle praktikus gazda, mindjárt az ablakra tekintett, nem ég-e valahol az ő majorja felé? vagy nem közeledik-e valami jeges felhő? ami úgy böjti időben ritkaság ugyan, de mai időben minden megtörténhetik. Csak Aggváry őrnagy az ő nagysága, mint kipróbált, edzett, vénkatona,tarta meg lélekjelenlétét, s nem is ügyelve a közrémületre, épen most hivá ki legerősebb barokkját, azon büszke öntudatban, hogy a contrát Dorka nagysága ellen megnyeré, de biz arra nem adott már senki, mert a kártyák összevissza keverve hevertek az asztal alatt, mint holttestek a csatatéren, melyről a küzdő felek már elvonultak. Pista barátunk nem is sejthető a vészt, mely pedig tudtán kivül épen feje fölött húzódott össze; mert ilyenkor rendesen Irma kisasszonynál szokott lenni vizitben, hol zavartalan tiszta boldogságában, minden egyébre gondolt, csak veszedelemre, s barátja Pfeiffer Náczi, vagyis Füttyös Gyula újságaira nem ! — A jelenlévők közöl Dorka néni jött először szóhoz rémületéből, ki különben is a berohanó Gyulát mentő-angyalául tekintheté, ki őt az elvesztett contrás volát taxájától mentette meg. — Az istenért mi baj ? szóljon! — Erre a többi is elkezdé ciórusban egyszerre: — No ! hát mi történt ? — Hol járt? miit hallott? — A manók hozták most az urat ide! Ez utóbbit Aggváry őrnagy ő nagysága dörmögé félig magában, félig hallhatólag, de mindenesetre öszhangzatban a többivel, s mintegy muzikális kadencziával, felette aprehendálván, hogy a dicsőségesen megnyert csata bizonyos nyereményeitől, egy otromba roham által ily egyszerre elütteték. Gyulában pedig megvolt az a maliczia, hogy ennyi sürgetés daczára, leveté magát egy székre, épen az őrnagy ur mellé, ki még most is a levegőben tartá legmagasb barokkját, s azon naiv megjegyzést téve: — Kérem, csak tessék kijátszani, rá ér az, majd elbeszélem azután! — Köszönöm szépen! harsogó nemes indignátióval a vén katona, mikor már összezavarta a játékot! — De csak beszéljen! — Szóljon már! — Mondja el ne! sürgető a többi! — Tehát, ha parancsolják! Ma ben valók hetivásáron a városban. Dolgaimat végezvén, szokásom szerint a kávéházba menek, egy pohár fekete mellett egy kis újságot olvasni— verstehen sie ! Hát a „bagoly fő“ czímű humoristikus lapban egy levelet vettem észre R**falváról. Az első sorok mindjárt megkapák kíváncsiságomat — wissen sie, mert annyira hasonlítottak mihozzánk! — No, az már derék, hogy a pesti újságok is írnak rólunk ! mond, teljes megelégedéssel Aggváry őrnagy az ő nagysága. — Írnak ám, de mit ? Nincs abban köszönet! — Adja ide amire azt az újságot! szólt tekintetes Telekessy úr, s elkezdé pápaszemét zsebkendőjével törülgetni, hogy annál tisztábban láthassa azon curiózus betűket, melyek Rákfalváról írattak.