Nefelejts, 1862. április - 1863. március (4. évfolyam, 1-52. szám)
1862-04-06 / 1. szám
4 vas híres emberré lévén egész hazában, mit azonban azóta már sokszor szeretett volna visszacserélni, ha attól nem fél, hogy efféle igen világos köpenyforgatás, elismert politikai reputatiójának árthatna, s jellemének általánosan tisztelt vas-következetességét törhetné meg. Tisztelt postamesterünk egyébiránt minden politikai tudományát az általa bálványozott Augsburger ből meritgeté, melynek egy példányát a vidékre egy kanonokságra vágyó gazdag papi egyéniség járata, s melyet ő elejétől végig egész kényelemmel elolvasgathat. Valamint aesthetikai műveltségét a bécsi Hans-Jörgenek köszönheté, mely egy helybeli lángésznek tiszteletpéldányul küldeték ; de melyet tisztelt barátunk Hires Theofil szintén ki nem adott mindaddig, mig csak elejétől végig át nem olvasá, az ő lelkének nem csekély épülésére !— Főpostamesterünk mellett volt még egy másik, egy al-, vagy inkább tán ar-postamester is Rákfalván, kit most itt jobban csak eszmetársulatnál fogva, mint rangfokozat szerint említünk fel. E nevezetes egyéniséget eredetileg Pfeiffer Náczinak hivák, ő magát Füttyös Gyulának szereté neveztetni, ismerői pedig Pipás Náczit csináltak belőle, s ő — ami legszeretetreméltóbb volt benne — mind a három nevét elérte különbség nélkül. Rá is illett az mindegyik, mert az elsőt apjától örökré törvényesen, a másodikat maga adá magának, a harmadikkal barátai ajándékozák meg őt, s e két utóbbi elnevezés igen természetes is volt, miután Náczi pajtás ajkaival mást nem igen szokott mivelni, mint vagy fütyült, vagy pipázott. Harmadik rendeltetését az emberi ajkaknak, tudniillik a csókolódást, teljesité-e ? erről tisztartóék igen csinos szobacziczuskája tudna legbiztosb fölvilágosítást adni, mit azonban mi köteles discretiónkból a tisztelt nőnem iránt ezúttal tovább nem kutatunk! Hogy pedig igénytelen elbeszélésünkben, Füttyös, vagy Pipás Náczikát is egy kis szereppel tisztelek meg, azt ő azon sajátságos szokásának köszönheti, miszerint az újságokra véghetetlen szenvedélylyel szeretett vadászni, meglehet azért, mert azokban csakugyan annyi vad szokott lenni, hogy saját állítása szerint nem egyszer még vizslája is megállta azokat a kacsa helyett. Ő azután csak is az efféle hírlapi kacsákat szokta megszerezni magának, hogy azokkal másoknak is kedveskedhessék ! És ezért nevezzük mi őt fenebb ál-postamesternek is! De volt őneki még az újságok összeszerzésében egy hamis szokása is, mely a tízparancsolat bizonyos paragrafusával sehogy sem egyezik ugyan meg, azonban őt az előfizetési adózásdiságtól teljesen fölmente. Ő ugyanis ha hetivásárok alkalmával a megye székvárosába ment búzát árulni, soha úgy vissza nem jött onnét, hogy a kávéházakból egypár hirlapot magával ne hozott volna, úgy hogy néha külön kávéházakban három adag feketét is megivott egymás után, csakhogy hírlapgyűjteményét otthon néhány fris példánynyal szaporíthassa. Egy neme volt ez a tiszteséges lopásnak, melyre ugyan tudtunkra még eddig semmi névvel nevezendő Gesetzbuchban paragrafust nem csináltak, de ami nincs, az még idővel megtörténhetik, ha mindjárt Náczi pajtás ebbeli kereseti ágának megrövidítésével is. Egyébiránt törvény hiánya az elkövetett csínyt nem szépítheti soha! Alább még találkozandunk majd a hírlapok e sajátságos orvadászával. (Folytatjuk.) Hallottad-e.........? Hallottad-e az esti szellőnek Halk suttogását ernyős lomb alatt? Hallottad-e, hogy hímes partja közt Mit csevegett a völgyi érszalag ? Hallottad-e csillagok beszédit, Szép holdas estve, csendes éjszakán? Hallottad-e a méla dallamot, Mely két borúsan pásztor ajakán ? Hallottad-e a sziv dobbanását, A mint a viszhang átrezg vérerén? Figyelj reá, az mind azt mondja, hogy Enyém vagy, és örökre az enyém! bíró Imre. Edmund és cousincja. Fául .II* Kock beszélve. (Lásd a 157-ik számot.) VIII. A házasélet. Edmundot nem lehetett többé Pause úr házában látni. Pelágia és nagybátyja elcsodálkoztak e fölött, és meg nem foghatták Edmund viseletét. De ha Pelágia vádolta, ha visszatarthatlanul kimondá ítéletét azon közönyösség fölött, melylyel Constantiát magára hagyá, ez utóbbi védelmezni kezdé. Habár szenvedett, és a vizikapunáli találkozás óta igen megváltozott Constantia, mégis eltitkolá fájdalmát, megkísérte azt keblébe rejteni, és cousineja nevét soha ki nem mondá. Ha Pelágia vádolá őt, mi csaknem minden estre megtörtént, ha az órák elmúltak, anélkül, hogy Edmund megjelent volna, Constantin nyugodtan felelé: — Ha Edmund többé meg nem látogat bennünket, valószínüleg üzletei, vagy élvezetei máshová szólítják, miért kivánodhogy idejöjjön, hol ő unatkozik, míg a világban ezer alkalmat talál szórakozásra. — Nálunk unatkozik . . . De hát cousinod nálad unatkoznék ?. . . nálad, kinek életével és becsületével tartozik ? . . . nálad, ki irányában mindig oly jó halás ? . . . nálad, kit nőül kellene vennie ? . . . Valóban Constantin, meg nem foghatom azon nyugalmat,melylyel rokonod méltatlan viseletét védelmezed. Helyzetedben én azt írnám neki: — Uram! Ön egy iszonyú, nyomorult és neveletlen emberi... — Ah Pelagia, azt hiszed ilymódon visszatérítünk egy szivet, mely tőlünk eltávozik ? ... — Nem! — mormogá Ginguet egy könyvben lapozva; — soha sem kell így írni, ez igen illetlen. — Ginguet úr , én nem kérdezem véleménye felől. Én ismétlem : Edmund hálátlan és méltatlan viseletet tanúsít cousinja irányában. — Kedves Pelágiám, talán igazságtalanul vádolod őt... Te nem tudod, nem is tudhatod, mily okokból cselekszik így. Cousinom szabad; igen fájna nekem, ha háladatosságának rabszolgája lenne, mert szerencsés voltam egyszer neki szolgálatot tehetni. Igaz, hogy szüleink akartak bennünket egyesíteni, de mi elvesztettük őket, és azóta annyi sokféle történt... Nekem úgy