Nefelejts, 1863. április - 1864. március (5. évfolyam, 1-52. szám)
1863-09-27 / 26. szám
- 302 év végre a kora halált is rózsával ábrázolták, miként régi síremlékeken láthatni, mai napig is fehér rózsa a halál jelképe. Ha ifjú leány sírba száll, kortársnői rózsafűzérekkel ékítik koporsóját. KONKOLY DEZSŐ: Emlékezem . . . Emlékezem, egy bűbájos esteben két szép csillag ragyogott fenn az égen, Azt ígérte, hogy síromig elvezet. Istenem! most hova legyek ? Mind a kettő elveszett! Bánatomban kimentem az erdőre, Ott is bú ér, szinte féltem előre, Még messziről inte elém minden ág. Ne is jere ... a mit keressz, Nincs a fehér gyöngyvirág. Az a virág álmim gyöngysora vala, Ki törte le? melyik égnek angyala? Hegyen, völgyön még a nyomát sem lelem. Oh ! ha tudná e virágért Mennyire fáj kebelem! Hát a rózsám. Az egy mesés halmon állt . . . Szomjas lelkem mámorulni abba szállt . . . Szerelemmel volt a kelyhe megtöltve, S látnom kelle azt is szegényt kiteritve . . . megölve!! Hegyen, völgyön üldött a bu, fájdalom, Mint a felhő, ugy borongott a dalom, Vándor utam könyeimmel öntözöm, A halotti koszorúmat Boglárokból kötözöm . . . Édes álom nehezítő szememet. Mily örömmel hajtottam le fejemet! Már közel volt hozzám az ég távola, De egy tündér szellem-ajkkal Uj életre csókola. Ah! mit látok? mi varázsfény szemében? Két csillagom, mely ragyogott az égen! Ő a rabló, ő lopta le, ő oka ! Hogy ő járt ott, bizonyítja Bárány-felhős homloka . . . — Fű nem hajol meg terhének általa . . . Tündér álmim erdejében ő vala, Gyöngyvirágom ez a leány törte le Sorba látom harangjait, Milyen picziny — rejthelye ! Rózsám vére odafecscsent arczára . .. Betűket irt fel liliom Lávára . . . E betűkben én a törvényt meglelem. ..Ő a rabló, ő a gyilkos ! Haljon meg hát — keblemen! BÉNYEI GÁBOR: A vihar. — Elbeszélés. — Irta : XOE ÁIK BARKAS. (Lásd a 25-ik számot. — Vége.) Vili. Még néhány napig kellő szobámban maradni. Az öreg Hohlgruber meglátogatott, de nem tett szemrehányásokat, hanem rászólását a múlt iránt azzal fejezé ki, hogy a dolog jelen állásának szerfölött örvendett. Hírül hozta hogy Halmai gróf nagyon szenved , s hogy most a beszéd tárgya mindenütt az én történetem, s bár igen sokan vannak, kik pártomat fogják, még is azt tanácsolja, hogy egészségem helyreálltával néhány hónapig utazzam külföldre. Rokonomtól tehát a kedves Maritól és barátomtól a boldog tanártól, ki falun neje jószágán időzött, levéllel búcsúzva útnak indultam, a nyugat-európai államok főbb városait és szebb vidékeit megtekinteni. Az öreg Hohlgruber érzékenyen vált el tőlem, édes fiának nevezett, ajánló leveleket adott Hamburgba és Londonba, jó tanácsokat s utasításokat mondott, miknek sok hasznát vettem, s én végre kissé elgyengülve de nyugodtan és jó reménynyel útnak indultam. 51.* Két évig voltam távol szülőföldemtől, édes hazámtól, de rohanva haladott mellettem az idő, mert midőn elhatároztam, hogy haza fogok jönni, bármennyire vágytam megpihenni a szülőföld hantjain, a két év csak mint rövid álom, csak mint múlékony káprázolat tűnt fel szemeim előtt. Hazám határait megközelítve örömláz futotta végig tagjaim, s bár az öreg Hohlgruber sürgető leveleit olvasom, letértem a vasútról mielőtt Pestre értem volna, hogy legalább egykét napot egyetlen rokonom a jó Mari társaságában tölthessek. Mindenféle szép érzések és emlékek foglalták el szivemet és elmémet, s életemnek lefolyt napjai, mint egy tündéries panoráma egymás után gurultak le szemeim előtt. Hives tavaszi idő volt, s a helység hol Mariék laktak mintegy öt órányira a vasútállomástól. A vidék mélyen utaztam elég szép volt s a termeszet nagyon előrehaladva ahhoz képest a mint északi Németországon, hol utoljára keresztüljöttem. A fák már virágosak, sőt lombosak valának, de az idő kellemetlen borús volt, csípős nyugoti szél kergette a tornyosuló fellegeket s mindinkább kezde fenyegetni valami hatalmas záporeső. Fedeletlen szekérrel lévén, nem a legkellemesebb kilátásaim valának, a helység hová szándékoztam, a legjobb útban s a legszebb időben is megtartott még idáig két és fél órát, s körülte semmi tanyát vagy menhelyet nem látok. Az eső is hullani kezdett, a szél mindig dühösebb lett, a villámok sűrű rohamban követék egymást, s rendítő dörgések ijesztők szekerem lovait; köpenyegembe burkolva egykedvüleg néztem az elemek dühös csatáját, de kocsisom egyre nyugtalanabb kezdő lenni; az eső és köd elfogta előlünk a láthatárt, s én mondom a kocsisnak, hogy nem lévén mit tegyünk, ne nyugtalankodjék s hagyja a lovakat lépést menni, vagy szaladni a hogy épen kedvük tartja. Fél óra telhetett el igy, midőn a kocsis megszólalt, hogy e tájt egy úri lak van az líztól mintegy negyedórányira, s jó volna oda hajtani, s ott bevárni „a vihar" végét, mert soha el nem jutunk czélunkhoz, kivált ha egészen besötétedik s az eső jobban megered. Mit volt tennem,, mint beleegyeznem.