Nefelejts, 1864. április - 1864. december (6. évfolyam, 1-39. szám)

1864-07-10 / 15. szám

]QlL8XáJF<Daé&. — Beszélj­. — Irta: Csepeli Sándor. (Folytatás.) Így azonban, mit Pista észre nem vett, nekünk kell észrevenni, s a mit ő meg nem tudott, azoknak, kiket a legszebb leány, s legszebb huszár érdekel, nekünk kell ti­tokban elmondani. Hogy egy kastélyban nem csak egy szoba van, azt mindenki tudja; s hogy a sok szoba közös, ott hol kisasszony van — egyikben szobaleánynak is kell lakni, ez is igen vilá­gos, s igy csak annyit kell megjegyeznünk, hogy a szo­baleány hálószobája, hol volt, hol nem volt, — de nappal, Fioretta szobája mellett végezte el, mit a kisasszony reá bí­zott. Hogy a szobaleányokban is megvan az a jó termé­szet, hogy ha csak szerit tehetik, az ablakhoz ülnek, ki jön, ki megy? legalább egy pillantás által tudni szeretik: ha pedig szemközt egy szép huszár, a legszebb huszár őr­mester az ablakból nézeget, — a kötés, varrás, téglázás közt is reá felejtkeznek ... a­ki csak egy szobaleányt lá­tott is, kétségbe vonni nem fogja. Nem is kell mondani, egyik ablakból Fioretta, a má­sikból szobaleánya nézegetett, de mint a­ki a napot nézi, nem látja csillogni a szent Iván bogarat, úgy Pista is Fi­­orettát nézte, — a szobaleányt észre sem veheté. Fioretta — tagadni nem lehet, — gyönyörködött a szép huszárban; a rczjátékán s kihívó kacsintásain el is mo­­solyodott, — gondola magában, ezt egy ily szép huszár csupa legénységből is megteszi, mig tovább nem megy, ez őt mulatja. Az ablakban igen örömest foglalt helyet, s magának titkon azt is bevallá, hogy ily szép ifjút még nem látott, s nem is fog látni. De hogy bármikép is vi­szonozta, vagy épen arra gondolt volna, miről Pista meg­volt győződve, erről szó se lehet. A szobaleány pedig m­it sem tartott természetesebb­nek, mint hogy a szép huszár őt nézi, elértett mindent. S mint ezt a leánykáknál a szív, s szívben az a titkosan ke­letkező szerelem, minden tanítás és magyarázat nélkül kitalálja, kitalálta végre azt is, hogy azok a szép kihívó tekintetek kézzel, szemmel, ajkkal mutatott képletek, arra valók, hogy egyik este menjen le a kapuba, a szép huszár valami fontosat akar mondani . . . A találkozás így történt, az a kis csalódás, mi miatt Fio­retta kimaradt, mégis mint Pista eszményképe úgy fog megjelenni,­­a innét ered. A huszárnak nem kell több, csak az első ütközetet nyerje meg, s inkább meghal, de övé lesz a diadal. Pista úgy tett, mint előre kitervező. Alig várta, hogy beálljon az éj, az utczán járók-kelők haza menjenek, szép lassan óvakodva, a kastély felé tartott. Az éj, mintha csak megrendelve lett volna, oly sötét volt. A felhők egészen elbob­ták az eget, még a hold se tudott alátekinteni, egy csillag se volt látható, bizton, bátran mehetett mindenki, nincs szem, a­ki észrevegye. A szerelem csak azért vak, hogy a sötétben is lát. Pista úgy odatalált a kis márványpadra, mint ha csak lámpával ment volna. Leült, várakozott, de nem jött senki. Nézett majd az ablakokra, majd a kapura, de nem nyílott egyik sem. Jelt kell adni, — gondolá magában — egyet fordult az ablak alatt, bár csak lábhegyen, mégis egypárszor, ott, hol épen kellett, az ablak alatt — megpendí­tette sarkantyúj­át, mi azt mondta: Jer­ki rózsám,itt vagyok! Ez nem is volt hasztalan,mert az ablakon csakugyan egy arcz árnyékát látta; valaki kitekintett, s mire a már­­ványpadon helyet foglalt,­­ lassan, alig észrevehetőleg a kapu kinyílt. Pista a nyílásnál termett, be akart men­ni, de ez a feszítő vassal úgy meg volt erősítve, hogy úgy kellett bedönteni — ez pedig a zörej miatt lehetetlen. A várva várt szép semmi kérésnek nem engedett, a kis nyilassal meg kellett elégedni. Az idő is nagyon ki volt mérve, egypár szó, egy kézszorítás volt csak ez el­ső találkozás édes gyümölcse. Egypár szóban elmondá Pista, hogy a szobaleányok legszebbikét mily lángolóan szereti, — s a szobaleány is odasusogá, hogy a legszebb huszár viszont szeretve van, de a kegyetlen sors most még ez egy boldog pillanatnál többet nem enged, — s hol­nap reggel kisasszonyával pár hétre a várost el kell hagy­nia, egypár hetet a báró mezei villájában töltenek . . . Villámcsapás volt a villa Pistára nézve, ez valósá­gos megretirálás, erre nem felelhetett. Hévvel megszorí­totta a leányka kezét, s ha már arczát nem láthatja, leg­alább adjon egy csókot, mert az égető szomjúság két hé­tig megöli, ezt ő ki nem tarthatja. — A csók utoljára marad, súgta a szép olasz leány. A huszárok a csók után tovább állnak . . . — Egy csókot, egy csókot, esdett Pista. — Nem, nem! súgta vissza a szép olasz leány, két hét mulva édesebb lesz, s egy helyett adok százat, ha élj ősz. — Egy csók, egy csók nem a világ, ha már nem lát­hatlak, hadd érezzen legalább ajkidon, hogy igaz a­mit oly szépen mondanak, — csengett tovább Pista. — Mit én mondok, az mind igaz, de ha megcsókol­nál, félek, azt kellene értenem, hogy a­mit te mondtál — nem igaz, . . . válaszolt az olasz leány. — Szeretlek, oly igazán . . . — Én is! — vágott közbe az imádott, félve, hogy szép huszárja azt találja mondani, oly igazán, mint hogy a hold ragyog . . . — Mi kell hát több? — kérdező Pista egész diadallal. — Hűség, hűség, s harmadszor is hűség . . . erre egy kis idő, s két hét múlva száz csók egy helyett! igy hangzott a válasz azon kegyetlen ajkakról, mik oly éde­sen beszéltek. S erre a kis meleg kéz észrevétlenül kisiklott Pista kezéből, a nagy kapu becsapódott orra előtt, s azon vette észre, hogy egymaga maradt a kapufélnél . . . Hűség! hűség! mi köze ennek a csókhoz? Ez a szó a­t szegett ütött Pista fejébe, a hűséget, csókot, s huszárt, se­hogy sem tudta összeegyeztetni. A csók az, a­mi a kapu a házon, ezen kell bemenni, az hát lehetetlen, hogy a házban legyünk, ha a kapun be nem eresztenek. Előbb a csók — azután a hűség, a lány, ha csókot nem ad, — hűséget nem követelhet. Ez így van! a szép olasz leány lehetetlent kíván. A kapun a házból ki is lehet jönni, ez is igaz. Ha a leány mindjárt előre csókot ad, megtörténik, hogy kinyit­ja a kaput, a­min a legény szépen odább áll. Ez is igy van! a szép olasz leány is igazat mondott. Ah! hát ő azt akarja, hogy a kapun bemenjek a ház­ba, azaz a házasságba, csak úgy csókol meg, ha elve­szem, s ha előbb hozzá hű leszek . . . Házasságról álmodozik, a­mi nekem még soha eszem

Next