Nefelejts, 1864. április - 1864. december (6. évfolyam, 1-39. szám)

1864-09-11 / 24. szám

• '"§■ leroskadni a villám alatt, mint így darabról darabra el­veszni ! „Atyám! napjaid békében folytak el, számíthatlan imák közepett, csupán olvasódnak szemein számláltad azo­kat, föloldani másoknak bűneit a nélkül, hogy magad érez­­nél egy megbánást, vagy egy gondnak nehezét, kivévén azon bajokat, melyek mindnyájunkkal közösek; ilyen volt a te sorsod fiatal éveid óta, s te áldod az eget, hogy biz­tos menedéket adott azon vad s leigázhatlan szenvedélyek ellen, minőket mutatnak a hozzád jött bűnbánók, s kiknek vétkei s titkos fájdalmai temetve maradnak tiszta és ir­galmas kebledben. Részemről, csekély számú napjaim is­merték az örömet, de még inkább a fájdalmat, s mégis a szerelemnek s küzdések ez órái megmentenek az élet unalmaitól. Néha szövetkezve barátimmal, néha ellenség­től környeztetve, nem érezhetem a nyugalomnak lankadtsá­­gát. Ma nincs többé mit szeretnem vagy gyűlölnöm, sem­mi sem éleszti bennem többé se a reményt, se a büszke­séget, s inkább kívánnék lenni a legrútabb féreg,mely má­szik a börtönnek falain, mintsem folytatnám napjaimat e szomorú s egyforma gondolatokban. S mégis lelkemben érzek kelni egy nyugalmi vágyat ... de azon nyugalomét, melyről szeretném, ha öntudatom nem volna. E kívánal­mamat sorsom mihamar be fogja tölteni, nemsokára alud­ni fogok tudata nélkül annak a mi voltam, annak a mi még lenni akarnék, bárminő bűnösnek is hiszed létemet. Az én emlékezetem nem egyéb, mint sírja egy boldogság­nak, mely elaludt, elmúlt; minden reményem az, hogy önnönmagamat is elaltassam, s jobb lett volna boldogsá­gommal együtt meghalni, mint ily sokáig hurczolni egy tétlen életet.­­Lelkem nem roskadt le nyugtalan s égető kínjai alatt, nem kereste a békét egy erőszakolt sírban, mint sok őrültjei a régi s jelen hivatkoznak. S mégis, én a halált sohasem féltem: kedves lett volna az nekem a harcz kebelén, ha a veszélyt dicsőségért, s nem a szere­lemért kerestem volna. E veszélyekkel daczoltam én, nem a hiú becsületért, közömbös nekem nyerni vagy veszíteni a babérokat, átengedem azt a hírnevet szerető barátok­nak, vagy a bérenczek sikerének; de állítsatok elém egy oly értéket, mely érdemes erőm megfeszítésére, a nőt, kit szeretek, a férfiút, kit gyűlölök, s hogy megmentsem az egyiket, vagy megöljem a másikat, a végzet lépteire do­bom magamat, keresztül a vason s lángokon. Elhiheted azt egy férfiúnak, ki kész újra tenni azt . . . mit már egy­szer tett. A halál előttem semmi, a vakmerő daczol vele, a gyönge megadva magát tűri azt, a szerencsétlen kö­­nyörg érette. Hadd térjen vissza életem ahhoz, ki azt ad­ta: hatalomban s szerencsében nem hajoltam meg a ve­­szély előtt . . . s most tenném azt?“ „Szerettem e nőt, oh barát, imádtam ... de ezek puszta szavak, melyeket mindenki ismételhet ... én más­ként bizonyítottam szerelmemet, nem szavak által. E kar­don egy folt van, s az vér, mely soha be nem törültethetik. E vér érette ontatott, ki miattam halt meg; e vér egy fér­fiúnak szivét élesztő, kit gyűlöltem ... Ne reszkess ... ne hajtsd meg térdeidet, ne tetézd ezzel is bűneimnek szá­mát, ellenkezőleg oldozz föl alóla; ez ember ellensége volt a hitnek. N­azarethnek csupán neve, üröm volt musulmán szivének. Hálátlan s­érült­ néhány erős kéznek kardve­zetése nélkül, a Galileusok által okozott sebei nélkül, mi biztos mód megnyerni Mohamednek egét, a türelmetlen bank még sokáig vártatnának a paradicsom küszöbén. Szerettem e nőt ... A szerelem bátran halad az ösvé­nyen, melyen a farkasok félnének martalékukat üldözni, s ha a vakmerőség sem hiányzik, ritka eset miszerint a szenvedély ne nyerjen hálás elismerést . . . mindegy, hogy mikép, hol, és miért, én sohasem nyugtalankodtam, néha mégis megragadtatva egy pillanatnyi önvád által, sajnál­tam, hogy ő másodszor ismerő a szerelmet.“ Ő meghalt . . . nem merem neked megmondani, hogy miképen, de nézz ide . . . homlokomra van írva. Olvashatod ott a vétket s­zámnnak átkát bevésve oly jellegekben, melye­ket az idő soha ki nem terülhet; mégis, mielőtt engem kár­hoztatnál, hallgass reám, én nem vagyok a szerző, csak okozója a bűnnek. A másik csupán azt téve, mit én tet­tem volna, ha hűtelen leendett vala második kedveséhez. Leila elárulta őt, s ő véghezvivé a csapást. Leila engem szeretett, s én megboszultam őt. Bár mennyire megérdem­li e nő sorsát, árulása hűség volt irányomban; nekem ad­ta szivét, az egyetlent, mit a zsarnokság nem képes lebi­lincselni, s én, óh­jaj! ki későn jövök, hogy őt meg­mentsem; mindent, a mit tennem hátramaradt, megtettem, megvigasztalom árnyékát, megsemmisítvén ellenét. Ez utóbbi halott nem nyomja lelkemet; de az ő sorsa, az övé ily lénynyé változtatott, minőtől neked borzadnod kell. A halálnak ítélete meg volt határozva . . . ő tudta azt, előre értesülvén a komor fakk­nak hangja által, kinek füleibe szomorúan hangzott a jós lövés, mialatt kísérete a véron­tó mészárlási színházba ment. Különben ő a csata zajá­ban halt meg, midőn az ember nem érez se fáradságot, se szenvedést; egy fölkiáltás Mahomedhez, egy imádság istenhez, ez volt minden. Ő reám ismert, s érintett a tö­megben ... én néztem őt a porban fetrengve, s szemtanúja voltam, midőn lelke elszállott, bárha keresztülszurva,mint tigris a vadásznak nyársa által, ő felényit sem érezte an­nak, mit én most érezek. Hasztalan lestem arczán ránga­­tódzásait egy sebzett kebelnek, minden vonásai a dühnek kifejezését mutatták, s egyik sem árulta el az önvádat vagy megbánást. Hah! Mit nem adott volna boszú vágyam, ha haldokló arczában olvashattam volna a kétségbeesést, ha lát­hattam volna a késő megbánást, mely nem képes többé megfosztani a sírt borzalmaitól, nem zárva magába se vigaszt ez életre, se üdvöt a másikra.“ „Vére fagyott a hideg éghajlat fiainak, szerelmük alig érdemes e névre, de az enyém a lávának esőpatakja volt, mely Aetnának lángkeblében forr. Én nem tudom di­csérni a gyermekek nyelve szerint a nőknek kecseit s a szépségnek bilincseit, de ha a halványuló arcz, a lángra duzzadt erek, a rángásos, de nem nyögő ajk, egy szív, kész megszakadni, egy esztelenségig feszült agy, ha a bátorság­nak tettei s egy aczél, kész a boszúra, az, mit éreztem, mit érzek most is, ha mindez szerelmet mutat, ez volt az enyém, s jelek, még borzasztóbbak bizonyították szenve­délyemet. Én nem tudtam se panaszkodni, se sóhajtoz­ni, nem gondoltam egyébre, mint bírni, vagy meghalni. Meghalok ... de bírtam, jöjjön minek jőnie kell, én is­mertem mi a boldogság. Vádolhatnám-e most a végzetemet azért, mit választottam? Nem . . . megfosztva mindentől, de nem szenvedve csak Leila halála fölött, ajánljátok még egyszer az üdvöt s szenvedést, s én óhajtani fogom az éle­tet azért, hogy szeressek. Oh­­ajgatok szent atyám, nem a fölött ki meghal, de a fölött ki meghalt; ott nyugszik ő 24* 239 •§?*—

Next